Page 189 [189]
OCR
MONGÓLIA AZ EZREDFORDULÓN A MONGOL GAZDASÁG A mongol rendszerváltást követő években az oroszok kivonulása, a korábbi KGST-kapcsolatok megszűnése igen jelentős következményekkel járt, a mongol gazdaság gyakorlatilag az összeomlás szélére került. 1991-re lényegében megszűntek azok a struktúrák, amelyeken keresztül a korábbi évtizedekben a Szovjetunió és a kelet-európai államok támogatták a mongol gazdaságot. A városokban akadozott az élelmiszer-ellátás, bevezették a jegyrendszert, és bár a nomád területeken az életmód sajátosságaiból adódóan az élelmiszer biztosítva volt ugyan, más termékek, iparcikkek utánpótlása azonban kérdéses volt. Az infláció óriási mértékben emelkedett. A megfelelő mennyiségű konvertibilis valuta hiányában a cserekereskedelem vált a bel- és külföldi kapcsolatok egyik olyan eszközévé, ami segített az átmeneti nehézségek áthidalásában. A mongol rendszerváltás és politikai átalakulás időszaka utáni kormányok egyik legjelentősebb feladata a gazdasági helyzet normalizálása volt. A korábbi stratégiai partner — a Szovjetunió és a KGST - kivonulása egy csupán kismértékben iparosított, elsősorban a korábbi szövetségesek igényei szerint kialakított, és számottevő infrastruktúrával nem rendelkező, így önmagában szinte életképtelen gazdaságot hagyott hátra. A helyzetet nehezítette, hogy a szocializmusra jellemző tulajdonviszonyok miatt nem épült ki az államon kívüli alapvető pénzügyi és gazdasági infrastruktúra. Ebben a helyzetben a mongolok a sokkterápia-szerű átszervezés útját választották, amit nem övezett egyértelmű támogatás sem bel-, sem külföldön. Jó bizonyíték erre, hogy a rendszerváltás időszakában kialakult sokszínű mongol pártpaletta minden képviselője kiemelt figyelemmel, és változatos ötletekkel fordult ezen kérdések megoldása felé. A piacgazdaság bevezetésének egyik hatása volt a fentebb már tárgyalt, vidék felé meginduló vándorlás. A városban élő mongol lakosság jelentős része tartott fenn kapcsolatokat vidéki rokonaival, ami egyrészt az élelmiszer-ellátás magánúton történő megszervezésének gyakorlatát hozta, másrészt azt, hogy sokan ezen kapcsolatok felhasználásával adták fel városi életüket, és költöztek vidékre. Ebben a környezetben kellett, szinte a nulláról kezdve, a gazdaság bővülésének feltételeit megteremteni. A nemzetközi közösség nem hagyta magára ezzel a problémával az országot — a 90-es évek közepén Mongólia volt a világ egyik legnagyobb hitelfelvevője. Az így rendelkezésre álló forrásokat azonban közel sem tudták megfelelően felhasználni. 1998-ban már a második bankkrízis söpört végig az országon, és a privatizációt sem sikerült elég körültekintően véghezvinni. A vidéki szövetkezetek privatizációja valójában már az 1980-as évek legvégén megkezdődött, gyakorlatilag megelőzve a politikai változásokat. Ezek eleinte a negdel-adminisztráció és a pásztorok közötti megállapodásokat jelentették a termelési kvótákkal és a pásztoroknak fizetett bérekkel kapcsolatban. 1989-től ezeket az egyezségeket bérleti szerződések váltották fel, majd ezt követte a tényleges privatizáció az 1990-es évek elején, ami 1991-1992-től gyakorlatilag teljesen piaci 187
