Page 46 [46]
OCR
44 + AZ ELETVILAG MEDIATIZALODASA különbözteti meg: az időbeli, a térbeli és a szociális dimenziót (Schutz és Luckmann 1973, 36—92). A (mély) mediatizálódási folyamatok e dimenziók tekintetében is változásokat hoznak, melyek összességében az életvilág szerkezetének átalakulását okozzák, aminek hatására megváltoznak azok az alapvető körülmények, amelyek közepette a mindennapi cselekvők élnek és ténykednek. Az alábbi fejezet főként Couldry és Hepp (2017) kötetére támaszkodva mutatja be ezeket a transzformációs folyamatokat. A kifejtés során az egyébként egymással szorosan összekapcsolódó dimenziók elkülönítve szerepelnek, és mindegyik kapcsán a fő kérdés az, hogy a mely mediatizäciö milyen eltolödäsokat okozott a Schütz &s Luckmann által leírtakhoz képest. 3.1. Az időbeliség átalakulása a mediatizáció hatására A schützi fenomenológia középpontjában a cselekvő egyén áll, akinek az egyik meghatározó léttapasztalata az időbeliségé, mely idő a szubjektum szemszögéből értelmeződik. Az időbeliség hatása legalapvetőbb szinten az ún. fundamentális szorongás szintjén jelentkezik, ami azt jelenti, hogy az emberek tudják, hogy meg fognak halni és félnek ettől (Schutz 1962, 550). Az emberek véges lények, ezért vannak (vagy lehetnek egyáltalán) vágyaik, céljaik, relevanciáik, ezért pragmatikus beállítódásúak, emiatt cselekszenek — a halal megvaltoztathatatlan ténye jelöli ki egzisztenciájuk megmásíthatatlan, szorongással előrevetített végét. A szubjektumok a mindennapokban folyamatosan pragmatikusan orientált cselekvési projekteket hajtanak végre, s emiatt számukra a hozzáférhetőség kitüntetett szempont lesz, ami az idővel (és a térrel, vo. III. 3.2. fejezet) összefüggésben is igaz. Az idő a cselekvő számára egyfelől a jelent jelenti, amely a világ számára éppen most elérhető szegmensét rajzolja körül. A világ e szeletét a felhalmozott tudáskészletünk segítségével tudjuk értelmezni és vagyunk képesek cselekedni benne. Az idő azonban az éppen nem hozzáférhető szituációkra, a potenciális elérhetőség időbeli horizontjaira is utal. Az idő a cselekvő számára másodsorban az emlékezete (ami a potenciális elérhetőség egyik formája), amely a múlttal kapcsolatban él azzal a feltételezéssel, idealizációval, hogy a korábbi helyzetek újból elérhetővé tehetők (ismét találkozhatok X-szel, újból elmehetek oda, ismételten megtehetem ezt stb.). Az időbeliség tapasztalatának harmadik formája a jövőre irányuló várakozás, amely az emlékezethez hasonlóan szintén a potenciális hozzáférhetőség egyik válfaja. A várakozás olyan helyzetekre vagy a világ olyan szegmenseire vonatkozik, amelyek még nem voltak az elérhetőségem körében, de amelyeket a jövőben elérhetek, s amelyekkel kapcsolatban a lerakódott tudásom alapján vannak feltételezéseim, várakozásaim (Schutz és Luckmann 1973, 51-52).
