Oldal 41 [41]
OCR
III. AZ ÉLETVILÁG MEDIATIZÁLÓDÁSA : 39 kínálja a tudás építőkockáit, nem érdemes úgy felfogni, hogy a média szigorú értelemben meghatározza, hogy miről és mit vélekednek az emberek, mivel minden szubjektum a saját relevanciái, életrajzi tapasztalatai és agyakorlati cselekvési kontextusai alapján alakítja ki a tudáskészletét, hanem inkább arra érdemes gondolni, hogy hasonló mediális közvetítésű elemeket használnak fel a tudásuk felépítéséhez, hogy tehát a média ismereteket, típusképzeteket és cselekvési recepteket terjeszt és kínál fel az egyének számára, akik ezeket saját kontextusukba beillesztik és saját relevanciáik alapján alakítják. Az egyének sémáinak, típusképzeteinek egy része így bizonyos, de nem előre eldöntött mértékben hasonlítani fog a médiumok kínálta építőkockákhoz és mások sémáihoz, típusképzeteihez. A média nem determináló hatásának gondolatát támasztja alá a médiakutatás két prominens elmélete is. A szelektív észlelés elmélete szerint a média nem tud olyan erős hatást gyakorolni az emberekre, mint azt a manipulációs elméletek hívei gondolják, mivel szelektív a viszonyunk a médiumokhoz és médiatartalmakhoz. A szelektivitás alapján a cselekvők eleve csak azokat a médiabeli tartalmakat (tévécsatornák, hírműsorok, Youtube-csatornák, híroldalak, influenszerek) fogyasztják, amelyek a sajátjukhoz hasonló vagy megegyező véleményeket közvetítenek (szelektív válogatás). S ha véletlenül olyan tartalmakkal találkoznak, amelyek ellentmondanak a saját hozzáállásuknak, világlátásuknak, akkor azokat igyekeznek azon nyomban ignorálni (szelektív észlelés), vagy ha ez nem sikerül, akkor viszonylag hamar elfelejtik őket (szelektív memória) (Bajomi-Lázár 2017, 66-67). A kódolás-dekódolás elmélete emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy azoknak a mediális tartalmaknak a jelentése, amelyeket a szubjektumok a szelektív beállítódásuk alapján fogyasztásra kiválasztottak, mindig az egyéni kontextusokban jön létre. Vagyis atömegkommunikációs médiumok közvetítette jeleknek és tartalmaknak nem önmagukban, hanem a szubjektum értelmező munkája által lesz értelmük, amely szubjektum a saját relevanciái és mindennapi kontextusai alapján hozza létre a jelentést a befogadás során (Bajomi-Lázár 2017, 71). E mindennapi kontextusokban persze lehetnek hasonlóságok a társadalmi helyzetek alapján, de a jelentés létrehozásának munkáját így is az egyén hajtja végre. Összességében tehát a média csupán a tudás létrehozásához felhasználható elemeket biztosítja a szubjektumok számára, az egyén tudáskészletét tartalmilag nem határozza meg szigorúan és a részleteiben. Az életvilág mediatizációjának és a folyamat korszakolásának behatóbb értelmezéséhez visz közelebb Nick Couldry és Andreas Hepp témának szentelt könyve, a The Mediated Construction of Reality [A valösäg mediatizält felépítése] (Couldry &s Hepp 2017). A brit-nemet szerzöpäros egyetert abban Ayaßszal, hogy az életvilág átalakult, méghozzá olyannyira, hogy nem is csupán mediatizációról, hanem az életvilág mindent átható, mély mediatizálódásáról (deep mediatization) kell beszélnünk. Könyvükben a modern társadalmakra jellemző mély
