Oldal 114 [114]
OCR
112 Szilárdi Réka eszméket termel, azáltal hogy bizonyos vallási csoportok tiltakoznak ellene (1985). Egyszerre igazolja ezt a fundamentalizmus megjelenési sűrűsége és ideológiája (e csoportok nem elzárt, vidéki területeken, hanem fejlett nagyvárosi környezetben bukkannak fel, és célképzetükben modernizmus-ellenes eszméket hirdetnek, így előfeltételük a modernizmus maga). Ahogyan Fuchs és Case megfogalmazza: , Úgy tűnik, mintha éppen a modernizmus tartaná életben a magas rituális sűrűség intézményeit; ezek az intézmények az antimodernista tiltakozás és elégedetlenkedés társadalmi bázisai" (1997, 504). Ha mindezt összevetjük a tanulmány elején már kifejtett posztmodern korszak jellegzetességeivel, könnyen beláthatóvá válik, hogy ebben a kontextusban olyan reakcióról van szó, amely nem válogat a sokféleségből, hanem inkább bezárkózik a saját vélt vagy valós hagyományába, mert magát a sokféleséget látja veszélyt keltőnek. Jól igazolja ezt az a hermeneutikai és automatizált tartalomelemzői módszerekkel elvégzett kutatás, amely e mozgalmak identitáskonstruáló elbeszéléseinek több mint százezer szavas szövegkorpuszán készült (vö. Szilárdi 2017). EXKLUZÍV ÁLDOZATI MINTÁZAT A kollektív áldozatiság és a fenyegetettség szempontjából mindenképpen érdemes kiemelni azt a tényt, hogy a kortárs pogány vallások már létrejöttük pillanatában azért alakulnak meg a régióban, mert vallásilag, nemzetileg vagy etnikailag fenyegetve érzik önmagukat. Öndefinícióikban a Baltikumtól a Balkánig általánosságban gyakran találkozunk azzal az elbeszéléssel, miszerint a fennálló külső hatalmak érdeke az, hogy az eredeti vallási és nemzeti tradíciót elnyomja és megsemmisítse. Emellett emozgalmak jellemzően a kereszténységre is úgy tekintenek, mint amely az eredeti, ősi hagyományt kényszerrel a föld alá kényszerítette, vagyis már megjelenésük kezdetén szerves részét képezi bizonyos külső csoportok iránti ellenszenv vagy éppen fenyegetettségi élmény. Nagyon érdekes, hogy a hazai kortárs pogányság vallási elbeszélésekben a magyarság történelme - leszámítva a honfoglaláskori aranykort - a különböző idegen hatalmak összeesküvése nyomán olyan periódusként artikulálódik, amelyben a nemzet markáns exkluzív áldozati szerepbe kerül. Ez a szerep több megközelítésben, empirikusan is igazolást nyert, és tetten érhető abban a nyelvi megformáltságban, amelyben a történelmi veszteségek esetén a magyarság megközelítőleg teljes passzivitásban van (elszenvedői státusz), míg a külső csoportoknak tulajdonított aktivitás kiugróan magas (elkövetői státusz). Ilyen értelemben a történelmi traumák (a mohácsi vésztől Trianonig) alacsony elaborációjáról beszélhetünk.
