Oldal 110 [110]
OCR
108 Szilárdi Réka Csoportközi viszonyok és identitás-mintázatok Leegyszerűsítve, a csoportközi viszonyok esetében alapvetően háromféle forgatókönyv vázolható fel, amelyeknek mentén az egymással való attitűdöket és viselkedést kategorizálhatjuk: az egymást megtűrő, a kooperatív és a konfliktusos helyzeteket. Az utóbbi, azaz a csoportok közötti feszültség témaköre az 1950-es évektől kezdve kapott egyre hangsúlyosabb szerepet az amerikai kísérleti szociálpszichológiában, elsősorban a hidegháború modellálásának és interpretálásának céljából. Az idevonatkozó kutatásokból igazolódott, hogy a saját csoportunk iránt érzett elfogultság mindig együtt jár a másik csoport leértékelésével, ez pedig eleve magában hordozza a viszály lehetőségeit, azaz valójában még külső fenyegetésre sincs szükség (vö. Sherif 1966; Tajfel 1980; Turner 1980). Ugyanezek a kísérletek azt is megmutatták egyfelől, hogy a versengő helyzetekkel tovább éleződhet a csoportok közötti nézeteltérés, illetve másfelől, hogy a két vitás oldal közötti problémás helyzet akkor tud csökkenni, ha a csoporttagok valamilyen módon kooperálni kényszerülnek. Amennyiben pedig valamelyik csoport tagjai (vélt vagy valós) fenyegetettséget élnek át, az természetesen növeli a konfliktusos szituációk eszkalálódását. Jóllehet a fenyegetettség és az áldozati perspektíva vizsgálata először a személyiséglélektanban jelent meg, kezdetben a 20. század eleji pszichoanalitikus irányzatokban, majd az egyéni traumafeldolgozás vizsgálataiban, a 90-es évektől kezdve felbukkantak a kollektív viktimizáció kutatásának eredményei is Bar-Tal és Antebi (1992), elsősorban a Holokauszt-kutatásokkal kapcsolatos munkáinak köszönhetően. Ezt követően pedig a 2000-es évektől kezdve láthatóan felerősödtek a nemzeti, etnikai, nemi, illetve vallási áldozati szerepről szóló kutatások és tanulmányok is (pl. Wohl - Branscombe 2008; Noor et al. 2008; Cehajic - Brown 2010; Andrighetto et al. 2012; Cohrs - McNeill - Wollhardt 2012; Bilali -Wollhardt 2019). Ezekben a vizsgálatokban már központi szerephez jut az a közös múlthoz és csoporttörténethez kapcsolódó elképzelés, miszerint a korábban elszenvedett sérelmek tartós mintázata a kollektív identitásban generációról generációra viheti magával a fenyegetettségélményt, még akkor is, ha a fenyegetettséget kiváltó történelmi szituáció már nem áll fenn tovább (vö. Roccas et al. 2006; Wohl - Branscombe 2008; László 2012; Fülöp —- Kővágó 2018). Ezen belül érdemes egy rövid kitekintést tenni a történelmi veszteségélményekhez kapcsolódó kollektív áldozati szerepkör ismertetésére, azon belül is az inkluzív és exkluzív áldozati típus elkülönítésére (Wollhardt 2012). Az előbbi kialakulása igen nagy valószínűséggel a kollektív traumák társadalmi szinten való pszichológiai feldolgozásához, elaborációjához köthető, és fokozott
