Oldal 101 [101]
OCR
A vallási pluralizmus társadalomlélektani vonatkozásai 99 ahogyan a körülötte lévő kulturális rendszerek reprezentálják és megszólítják. Ez a szubjektum tehát történetileg határozható meg, és az időben eltérő, avagy egy időpontban is fennálló ambivalens identitásformák csak azáltal tűnnek egységesnek, mert az , én" narratívái köré fonódnak. EGYÉN ÉS PLURALIZMUS Az egyén és a vallási pluralizmus viszonylatában elsősorban a személyes és megélt vallásosságban megjelenő plurális viszonyrendszerek jelentik a kiindulépontot. Ezen belül is az úgynevezett , maga módján vallásos" populáció vallástudományi vizsgálata, amely azoknak az embereknek a csoportjára utal, akiknek hitbeli meggyőződésében nem egy felekezethez tartozik, hanem vallásos hitükben többféle szakrális hagyomány jelenik meg, ezek akár egymással szinkretizálódva. Az egyén és vallási pluralizmus esetében elsőként tehát a személyes identitás elméletei, majd a vallási önmeghatározás attribútumai, végül a vallástudományi kutatás konkrétumai kerülnek bemutatásra. Az identitás elméletei: a személyes önmeghatározás Ahogyan arra Kézdi Balázs Identitás és kultúra című munkájában (2001) hívja fel a figyelmet, az identitás fogalma nemcsak a társadalomtudományi diskurzusban, de a pszichológiában is többértelművé és túldeterminálttá vált. Az identitás-értelmezések körüli elméletek felosztásában többféle megfontolás létezik, itt az egyszerűség kedvéért az identitáskutatások kétféle elkülöníthető bázisára hivatkozhatunk, ahogyan azt László (1999) is teszi: egyfelől a dinamikus pszichológiai felfogásra, amely a személyes identitás fejlődésének folyamataival foglalkozik (Erikson), másfelől a csoportlélektani aspektusra, amely az egyén társas identifikációját és ennek motivációját, valamint a benne résztvevő kognitív folyamatokat vizsgálja (Turner, Tajfel). Az önmeghatározás személyes dimenziója Erikson elméletéből bontható ki (1995), amely a posztfreudiánus lélektannal szemben megkülönböztette a személyes én-t a szociális én-től, a perszonális én-t pedig olyan pszichikus reflexióként azonosítja, amely az egyéni biográfia folytonos szubjektív, a történetszerkesztés logikáját követő narrációján alapul. Ebben az identitáskoncepcióban az önmeghatározás alapvetően hármas erőtérben kontextualizálódik: az egyén koherenciájának és csoportba történő szerepintegrációjájának mértékében, a kulturális eszményképekben és ideológiákban, valamint az adott élettörténetben és történelmi pillanatban (Kézdi 2001).
