Oldal 176 [176]
OCR
NÁRAY-SZABÓ GÁBOR ugyanakkor a belőlük létrejövő komplex élettelen és élő rendszerek minőségileg újak és a sokféleség hordozói (Stryer, 2009). Találunk további példákat is. Nemrégiben mutatták ki, hogy az ember és a patkány egyik génje közötti átfedés 80 és 9690 között változik, míg az ember és a csimpánz esetében ez az átfedés 99,4% (Wildman et al., 2003). Ismert továbbá, hogy a félelemérzet, a szorongás és az agresszió központja az emberi agy már régen kifejlődött részében, a hátsó régióban elhelyezkedő hipotalamuszban van, ami már létezett az emlősök előtti, ősi hüllőkben is, és máig fennmaradt (Szentágothai-Réthelyi, 1989). Az agynak ez az állománya ma is szinte azonosan működik a hüllőkben, az emlősökben és az emberekben is, mint az ősidőkben. A fejlett agy megőrizte, ugyanakkor meg is haladta a hipotalamuszt, amelynek működése kiegészült, fejlettebb régiók ellenőrzése alá került, ugyanakkor nélküle lehetetlenné válna az ösztönös reakció, ami akár életet menthet. Nemcsak különböző fizikai, kémiai és biológiai rendszerek maradandóak, hanem például egy rendkívül hasznos mechanikai szerkezet, a kerék is, amely évezredek óta őrzi elvitathatatlan helyét az egyszerű gépek világában. Az emberi társadalomban, de az állatvilág egyes csoportjaiban is működik a konzervatív evolúció, például már ősidők óta kialakult a család, a fajfenntartáshoz nélkülözhetetlen közösség, amely a szülő anyából, a nemző apából és közös gyermekeikből áll (Andorka, 2006). A római jog az ősi hellén és ókori keleti jogforrásra vezethető vissza (Zlinszky, 2014), az európai keresztény erkölcs alapja pedig a többezer éves tízparancsolat. Miközben az evolúció során a világ folyamatosan megújul, csak azok az új megoldások maradnak fenn, amelyek szervesen ráépülnek a régire, akárcsak az agy hipotalamuszt ellenőrző régiói. Az életidegen megoldások — például igen kevés kivétellel az örökítő anyag, a dezoxiribonukleinsav környezeti hatásokra létrejövő mutánsai — eltűnnek, mert a belőlük leszármazó szerkezet, forma vagy élőlény életképtelen lesz. Hasonlóképpen kudarcot vallottak a család helyettesítésére kigondolt kommunák is a múlt század hetvenes éveiben. Ma már nem találkozunk ilyenekkel, ismerünk azonban az élettől elrugaszkodott újabb változatokat, de ezek sem maradandóak. Erdekes asszociáció kívánkozik a konzervativizmus és a posztmodern ökológiai gondolkodás között (Náray-Szabó, 2006; 2014). A társadalom ugyanis, ahogy Burke hangsúlyozta, egy sajátos szövetség a halottak, az élők és a még megszületendők között (Burke, 1991). Ezért világunk fenntarthatóságának az a feltétele, hogy úgy kell kielégítenünk jelenlegi igényeinket, hogy ezzel ne sértsük a jövő nemzedékek életlehetőségeit. 174
