Oldal 18 [18]
OCR
LÁNYI ANDRÁS tükrözzék ezeket a költségeket, ennek mégis az ellenkezője történik, és mint majd látni fogjuk, a legnagyobb magától értetődéssel éppen a természeti költségeket hagyják figyelmen kívül. Pedig ha belátjuk, hogy a gazdaság nem egy zárt, önfenntartó rendszer, hanem függ társadalmi és természeti környezetétől, ahonnan erőforrásait meríti, akkor azt is el kell ismernünk, hogy e környezet véges eltartóképessége befolyásolni fogja a gazdasági tevékenység észszerű, azaz a társadalom szempontjából kívánatos mértékét. Függetlenül attól, hogy a piaci szereplőknek ez az adott pillanatban előnyére vagy hátrányára válik. , A piac csak a hatékonyságot látja, nincsenek érzékszervei sem az igazságosság, sem a fenntarthatóság meglátására vagy meghallására. (Daly, 2000) Az érett, tartós állapotú gazdaságot Daly az érett ökoszisztémákhoz hasonlítja: az érettség mindkét esetben áttérést jelent a növekedést hatékonyan szolgáló rezsimekről a fenntartást hatékonyan szolgáló rezsimekre. Iehát mindkét esetben érvényesül a hatékonysági elv, csakhogy nem ugyanarról a hatékonyságról van szó. A növekedés hatékonyságának érdekében az egységnyi biomasszára — természeti tőkére — eső termelést igyekszünk maximalizálni. A fenntartás hatékonyságának mutatója ennek éppen a reciprok értéke lesz: arra törekszünk, hogy a biomassza vagy a természeti tőke adott állományát a lehető legkisebb termeléssel/fogyasztással legyünk képesek fenntartani (Daly, 2012). Azonban áruljuk végre el: a főáramú közgazdaságtan és a gazdaságpolitikusok makacs elkötelezettségét a növekedés mellett nem a nyereség, hanem a kényszer motiválja. A piaci versenygazdaságban ugyanis a siker mutatója a befektetett tőke megtérülésének mértéke, mivel a pénz arrafelé igyekszik, ahol több nyereséget hoz. Nyereségnek pedig nem az a pénz számít, amit tulajdonosa elkölt vagy a párnacihába rejt, hanem amit az újratermelés folyamatába visszaforgat. Ahhoz, hogy a befektetéseinket növelni tudjuk, a forgalomnak növekednie kell, bármi áron. Ebből sokan következtetnek arra, hogy a tőkés piacgazdaság csak addig fenntartható, ameddig erőforrásainak egy részét a nem-piaci környezetből vonja el: a hagyományos paraszti gazdaság rovására, vagy az állami újraelosztás (a szociális és kulturális ellátórendszerek) rovására, és szinte minden esetben a többé-kevésbé ingyen zsákmánynak tekintett természeti források rovására. 16
