Oldal 17 [17]
OCR
1.1 Herman Daly és a fenntarthatatlanság problémája létezik-e még napjainkban. Annyi bizonyos, hogy a természeti korlátok kemények, azaz nem létezik végtelen helyettesíthetőség. Nincs az a csodafejsze vagy láncfűrész, melynek segítségével még egyszer fát vághatnánk ott, ahol az erdő egyszer kipusztult. Ezért a fenntarthatósági diskurzusnak elsősorban a , megfelelő életmód" körül kellene forognia, de az sem véletlen, hogy ez a javaslat váltja ki mindig a leghevesebb tiltakozást. Szívesen foglalkozunk a káposzta megmaradásával, de nem szeretjük, ha a kecske étvágyát is szóba hozzák. 1.1.3 Mikor elég? A növekedés kényszere De vajon mi plántálta belénk azt a meggyőződést, hogy a több egyszersmind jobb volna, és miért utasítjuk el már magát a kérdést is, hogy , mikor elég"? Kenneth Boulding szerint, akire Daly előszeretettel hivatkozik, a racionális gazdasági cél az volna, hogyha tőkénk megfelelő állapotát a legkisebb ráfordítással, azaz a termelés és fogyasztás minél alacsonyabb szintje mellett tudnánk fenntartani (Boulding, 1949). Miért? E nagy horderejű felismerés szerint azért, mert elégedettségünk, a jólétnek nevezett állapot nem a forgalom alakulásán múlik (flow), hanem a rendelkezésünkre álló tőkeállományon (stock), a pillanatnyi forgalomtól teljesen függetlenül. Az állomány helyreállítására, azaz a felmerülő hiány betöltésére tett erőfeszítés pedig — tehát a termelés és a fogyasztás — ebből a szempontból csupán szükséges rossz. De mennyi az elegendő, azaz mekkora legyen az a bizonyos megfelelő tőkeállomány? Daly erre a kérdésre lényegében az uralkodó gazdasági szemlélettel összhangban válaszol: annyi, hogy a fenntartása érdekében elhasznált természeti (valamint kulturális és szociális) tőke helyreállításának költsége ne haladja meg a javak előállításából származó hasznot (Daly, 2000). A termelés kívánatos volumene tehát a hatékonyságtól, vagyis a jövedelemre eső költségek valóságos mértékétől függ, és szó sincs arról, hogy aki nagyobb forgalmat bonyolít, az mindig jobban jár. Tudja ezt minden vállalkozó, és ennek megfelelően növeli vagy nem növeli az üzem méretét. Eppen csak a nemzetgazdasági számításoknál hagyják figyelmen kívül ezt az összefüggést, mintha a növekedés minden esetben előnyökkel járna. Pedig a vállalat sok esetben még át is tudja másokra hárítani a növekedés természeti és szociális költségeinek egy jelentős részét (externalizálja őket), míg a nemzetgazdaságnak ez nem áll módjában, kénytelen teljes egészében viselni a felmerülő terheket, és elszenvedni a bekövetkező károkat. Ezért elemi érdeke volna, hogy a makrogazdaság mutatói reálisan 15
