Oldal 340 [340]
OCR
KISEBB, ESSZÉISZTIKUS TANULMÁNYOK, UTÓSZÓK ÉS RECENZIÓK a háborúból az életbe, az iga alól a szabadságba; ehhez persze társult a dél atmoszférája, klímája és nyelve, és mennyei kegyként egy nyár, amilyet csak ritkán éltem át, mely erejével és izzásával, csábításával és ragyogásával magával ragadott, és átjárt, mint az erős bor. Ez volt Klingsor utolsó nyara. Az izzó napokon bejártam a falvakat, a gesztenyeerdőket, összecsukható székemen ültem, és megpróbáltam vízfestékkel megőrizni valamit az áramló varázslatból; a meleg éjszakákon hosszú órákon át ültem nyitott ajtóknál és ablakoknál Klingsor kis kastélyában, és valamivel tapasztaltabban és józanabbul, mint ahogy az ecsettel tudtam, megpróbáltam szavakban is eldalolni non e hallatlan nyár dalát. Így keletkezett az elbeszélés Klingsor festőről. A válságot követő újrakezdés első írói alkotását motiválhatta egy Carl Seelig nevű, huszonöt éves joghallgató és újságíró is, aki 1919-ben levélben kérte fel Hessét, hogy írjon életrajzot Vincent van Gogh-ról. Még nem tudom, hogy írni tudok-e róla, és azzal sem vagyok tisztában, szabad-e egyes leveleket vagy levelezéséből hosszabb részleteket közölnöm. Ha írnék is valamit, az egyfajta bevezető volna az ifjúság számára, egészen naiv modorban; van Gogh festészetét nem technikai vagy esztétikai szempontból méltatnám, hanem pusztán karakterét, szent elragadtatásában a festészet iránt érzett szenvedélyét vizsgálnám — válaszolja Hesse Seelignek. Két évvel ezután, és egy évvel a Klingsor-elbeszélés megjelenését követően Hesse 1921-ben recenziót ír Julius Meier-Gráfe van Gogh könyvéről, melyben azt hangsúlyozza, hogy a festőt az emberek iránt érzett túláradó, meg nem értett szeretete sodorta magányba, a bolondokházába és végül az öngyilkosságba. Van Gogh-ban Hesse persze önmagát is látja, akárcsak a Klingsor-történet főhősének alakjában: a magányos, alkalmazkodni képtelen, sorsa révén mártíriumra ítélt lángelmét, akit felőröl az üressé, mechanikussá és hazuggá vált, kultúrájától megfosztott, modern és civilizált napnyugati világ. Minden egyes képnek már a kézjegye is, a világos és sötét ritmusa, az ecsetvezetés hangosan, már-már üvöltve tesz bizonyságot ennek a rendkívüli embernek eksztázisairól és szenvedéseiről. [...] Egyáltalán nem csak művészetről és festészetről van itt szó, ellenkezőleg: a szerző számára sem annyira egy festő élete és annak eredményei a fontosak, mint inkább a példaértékű sors, egy nagy, szenvedő, feltétel nélküli ember élete, aki képtelen lévén bármely konfesszióhoz igazodni, felőrlődött világunk és életünk gépezetében. , Ecce homo" is állhatna ugyanúgy címként emez élet fölött, mint van Gogh ellenpólusának, Nietzschének a vallomása fölött, [...] az emberi lény e vad, erőteljes elevensége és feltételnélkülisége valósággá vált, valósággá és rettenetes mártíriummá van Gogh életében, a kifinomult Európa kellős közepén. . 338 +
