Page 101 [101]
OCR
FRIEDRICH NIETZSCHE: ECCE HOMO atavizmusra hivatkozva elhatárolódik az anyjától, és inkább Caesarral vagy a Dionüszoszhoz hasonló Nagy Sándorral érzi magát közelebbi rokonságban. Dionüszosz, Nietzsche gondolkodásában, főképpen a kései írásokban, az új embertípus, az Übermensch szellemében minden életet igenlő princípiumot magában foglal. Az életet igenlő, idegen, pogány (indiai-görög) Dionüszosz és Krisztus, a keresztény istenember párhuzamában Nietzsche itt az isteni, istenné lett embert és nem az emberré lett istent hangsúlyozza. Az Ecce homóban az emberfia és az istenfia alakja egybeesik. Ez az isten-ember önmagává válása során (Selbstwerdung) istenné lesz, akit az utolsó ember feszít majd keresztre, mert a régi törvénytáblák helyett valami újat akar teremteni és hirdetni. Az új Dionüszoszt - alias Nietzschét, aki az elméje elborulása utáni napokban postai levelezőlapokat és leveleket Dionüszosz, Antikrisztus vagy Megfeszítetett aláírásokkal lát el — ugyan nem feszítették még keresztre, de már ismeri sorsát, nevezetesen azt, hogy isteni elődjéhez hasonlóan ő is a keresztfán fogja végezni. A fokozásra épülő struktúrájú műben Nietzsche, az én-elbeszélő egyre jobban hasonul a megkínzott keresztény ember- és istenfiúhoz. A csúcspont az elbeszéléstechnika révén a már említett Sors-fejezetben bontakozik ki. Nietzsche a morált létrehozó perzsa vallásalapítóval szemben Zarathustrát egyre gyakrabban felidézve az ő Zarathustráját egy új időszámítást bevezető immoralistaként ábrázolja: , Éltek előtte, és élnek utána." Az értékek átértékeléséhez azonban egy istenhez hasonlatos lángelme isteni adottságaira van szükség: , Minden érték átértékelése: így hívom én az emberiség legmagasabb rendű öneszmélését, ami testté és lángelmévé lett bennem." Ez a kijelentés tehát még egyszer felidézi Isten emberré válását (az Ige testté lett), ami Istennek az emberrel kötött második, új szövetségét pecsételi meg, és elsősorban az ember Isten iránt és az Isten ember iránt érzett szeretetén, valamint a felebaráti szereteten alapul, ami ellen Nietzsche szinte egész életén át hadakozott (itt csupán az úgynevezett dekadens, önzetlen felebaráti szeretet elleni harcra hívnánk fel a figyelmet"), továbbá felidézi még a német Sturm und Drang zsenikultuszának 3 Nietzsche: Ecce homo, 131. * Uo., 123. 5 Ez a kiragadott példa jól szemlélteti Nietzsche nyelvi leleményességét. A német Nächstenliebevel, a keresztény felebaráti szeretettel (pontosan: a legközelebbinek a szeretetével) a Fernstenliebét (pontosan: a legtávolabbinak a szeretetét) állítja szembe. Nem üres szójátékról van azonban szó. A Fernstenliebe a provanszál, vagyis az első európai világi — szerelmi — költészet egyik kulcsfogalma volt. Nietzsche a keresztény kultúrával tehát egy korai világi — és nem német! — kultúrát állít szembe, és ezzel az ellentéttel nem a legközelebbi keresztény, felebarát, hanem a legtávolabbi iránt táplált világi szerelmet és szeretet hangsúlyozza. Ehhez lásd jelen kötet Gondolatok Nietzsche szövegeinek (újra)fordításai kapcsán című tanulmányát. + 99 +
