Oldal 93 [93]
OCR
FRIEDRICH NIETZSCHE GONDOLKODÁSÁNAK FŐBB ÁLLOMÁSAI forrófejű, érzéki, mélabús, gonoszul acsarkodón epilepsziás Saulus egy életen át vívódott a zsidó törvény kérdésével. Ifjúkorában kíméletlenül védelmezte azt a zsidóságot, amelynek , egyedül sikerült szent istent teremtenie a bűn, a szentség elleni vétek gondolatával egyiitt”.’° S miközben üldözte a zsidóság ellenségeit, rájött, hogy ő maga sem képes betartani törvényeit, a törvény megszegésének gyötrelmeit viszont képtelen volt leküzdeni. A törvény volt a kereszt, amelyen megfeszítették. Mindenáron szabadulni akart tehát e kereszttől. A damaszkuszi úton, epilepsziás rohamában világosodott meg benne, hogy Krisztus, a törvény megsemmisítője a kivezető út számára: , A legkínzóbb kevélység betege úgy érzi, hogy egy csapásra meggyógyult, morális kétségbeesését mintha elfújták volna, mert a morált fújták el, semmisítették meg — azaz töltötték be, ott a keresztfán." Krisztus tehát a törvény megsemmisítésének a tanítója, és Krisztussal egyesülni annyit jelent, mint vele a törvény megsemmisítőjének lenni. Ezzel az egyesüléssel ő is Isten fiává vált. A Paulussá lett Saulus uralmi mámora és uralkodásra törő féktelen akarata immár lelkiismeret-furdalás nélkül úgy nyilvánulhatott meg, mint előzetes dőzsölése az isteni gyönyörökben. Nietzsche szerint a kereszténység tehát egy uralomra törő akarat bosszújából terjedhetett el világszerte. A törvény igája alatt nyögő, megfélemlített vagy abba belenyugvó, alázatos ember, a nyájember, Nietzsche korának passzív modern embere, egy, a születésétől fogva — mind a kereszténység eldeformált, életellenes morálja, mind pedig a kor haszonelvű szemlélete által félrenevelt — éretlen lény. Amikor Zarathustra magányából a Naphoz hasonlatosan lemegy az emberekhez, hogy szeretettel az Übermenschet tanítsa nekik, a tömeg kineveti, a kötéltáncost követeli, és az utolsó emberért könyörög. Amíg Zarathustra a hegyekben önmagára talált, és rálelt az Übermensch eszményére, addig az utolsó ember odalent egyre csak veszített önmagából. Magányba vonult a szent is, akivel Zarathustra az emberekhez menet találkozik, csakhogy ő nem változott a remeteségben, istene valóban életellenessé vált. Amikor Zarathustra csodálkozva megállapítja, hogy , Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!", akkor csupán annyit állapít meg, hogy Isten halott. Azt már nem teszi hozzá, hogy mitől halt meg: elaggott-e, vagy megölték. Zarathustra számára Isten halálának az oka nem fontos, sőt az is érdektelen, miféle istenről van szó. Az Istent azonban - akár az életet — a hit papjainak pásztorkodásával az embernyáj ölte meg. Zarathustra pedig nem az Isten vagy valamely 6 Uo., 66. 7 Uo., 67. 8 Friedrich Nietzsche: Im-igyen szóla Zarathustra, ford. Wildner Ödön, Budapest, Göncöl, 1988, 10. A német nagybetűvel ír minden főnevet, így a Gottot is. Wildner Ödön fordításában isten kisbetűvel szerepel, a fordító tehát nem a keresztény Istenre gondol, hanem bármilyen istenségre. 9 O] e
