Page 86 [86]
OCR
IRODALOM — KULTÚRA A fiatal klasszika-filológus Nietzsche 1866-ban, Schopenhauer fő művének, A világ mint akarat és képzetnek a hatására fordul a filozófia felé. 1868-ban megismerkedik Richard Wagnerrel, majd 1869-ben lipcsei professzora, Friedrich Wilhelm Ritschl közbejárására meghívják Bázelba a klasszika filológia rendkívüli professzorának. 1870-ben betegápolóként részt vesz a német-francia háborúban. Többek közt Schopenhauer és Wagner hatására ezekben az években (1869-1871) irja első olyan nagy lélegzetű munkáját, A tragédia születése címűt, amelyet a szakma határozottan elutasít, és amelyben talán először lép színre a kora filológiájának hátat fordító, önálló stílusára rátaláló gondolkodó, és fejti ki azt az ellentétes apollóni és dionüszoszi fogalompárt, amely a hellén akaratnak metafizikai csodája révén egyesül az attikai tragédiában, ezáltal elérvén a görög kultúra csúcsát. Schopenhauer filozófiájában a világot egy, az egyén, az individuum számára megismerhetetlen mohó, teremtő, vak , akarat" álmodja és alakítja. Ez az ősalap két minőségben objektivizálódhat. Az első, közvetlen objektiváció révén keletkeznek az ideák, ezek objektivációi pedig az elégséges alap (der zureichende Grund), a principium individuationis teremtményei. A principium individuationis tér, idő és okság korlátai közé szorítva a világot alakító, vak akaratnak kiszolgáltatva létezik. Az egyén nem avatkozhat be a kiismerhetetlen akarat működésébe, sőt megismerni sem ismerheti meg, mert Mája fátyla elfedi előle, vagyis meg kell elégednie a látszattal (Schein). Az individuumnak két lehetőség mégis megadatik, hogy megszabaduljon az őt kiszámíthatatlanul irányító, gyötrő akarattól. Egyrészt a művészetek révén (tehát esztétikai úton), másrészt az aszkézis révén (tehát etikai úton) törheti át a tér, idő és okság korlátját, és juthat el az őslényegéig. Schopenhauer a művészeteken belül hierarchiát állít fel. Alul foglalnak helyet a képzőművészetek (építészet, szobrászat, festészet stb.), ezeket követi az irodalom (a prózától a líráig), legfelül pedig a zene helyezkedik el. A zene minőségileg különbözik a többi művészettől, mert míg azok az akarat közvetlen objektivációjáig, tehát az ideákig jutnak csak el, addig a zene képes megragadni magát az akaratot. A művészet megismerésében a művész mint szubjektum eggyé válik a megismerendő objektummal. Nietzschénél az apollóni ösztön képviseli a principium individuationist, amely mértékletességgel a tér és idő határai között teremt és örökít meg alakokat. Apollóni az álom és a vízió, a harmonikus rend, a bölcs mértékletesség, a művészetekben pedig a képszerű ábrázolásmód, tehát a festészet, a szobrászat és az epika. Az apollóni művész látomásai túlszárnyalják a hiányosan érthető napi valóságot, és az ittlétet (Dasein) magasabb látszatvilágban dicsőítik. A dionüszoszi határokat áttörő, örökösen nemző és megsemmisítő princípium, minden, ami mozgásban van: a mámor, az eksztázis, a művészetekben a zene és a líra. « 84 ¢
