Oldal 66 [66]
OCR
IRODALOM — KULTÚRA átadja neki a koszorút, melyet az imént a választófejedelem vett el tőle. Ez a látomásként megélt valóság a herceget dicsőséggel (babérkoszorú), hatalommal (aranylánc) és szerelemmel (Natalie) kecsegteti. S miként Kleist minden szövegében, a látomás ígéretének itt is kézzelfogható bizonyítéka van — Alkméne a szerelem révülete után Amphitryon diadémában a tébai király és hadvezér által belevésetett , A" betű helyett Jupiter nevének kezdőbetűjét találja, Homburg hercege pedig Natalie kesztyűjét ragadja magához, mely a kijózanodás után egyértelmű bizonyítékul szolgál számára, hogy a látomásként megélt tréfát egy, a racionálison túlról érkező, abszolút ígéretként értelmezze, és ezért ez az ígéret vezérli minden tettét. S mivel a választófejedelem két korábbi csatáját Homburg hibája miatt veszítette el, a fehrbellini, harmadik ütközetben bizonyítania kell a hercegnek. Meg is nyeri a csatát, csakhogy nem a törvény szavának engedelmeskedve, hanem szívére és ösztöneire hallgatva. Őt is állatias ösztönei ragadják el, amikor a csatában fejedelmét veszni látja. Oroszlánként verekszik, hogy megvédje Friedrich Wilhelmet. A fejedelem lova felbukik, a fejedelem meghal — ám halála csalóka látszat csupán, hiszen lovat cserélt szolgájával, Frobennal. A látszat becsapja Homburgot is, aki a második felvonás vége felé azt hiheti, hogy máris beteljesült az ígéret: a csatát megnyerte, a dicsőség az övé. Meghalt a választófejedelem, vagyis a hatalom is az övé lehet. Felajánlja hát szolgálatait az özvegynek hitt választófejedelmének, és finoman bár, de azért Natalie tudtára adja szerelmét. Dicsőségmámora azonban egy pillanat alatt szertefoszlik, amint kiderül, hogy a választófejedelem él. Homburgot a törvény megszegése miatt halálra ítélik, ám mindaddig nem veszi komolyan a hadi törvényszék ítéletét, amíg — ugyancsak egy félreértés következtében — azt hiszi, azért kell meghalnia, hogy Natalie-t hozzaadhassák a svéd királyhoz, és ezáltal Poroszország helyreállíthassa a békét. Tévesen véli magát áldozatnak, de hiszi, hogy pusztulnia kell, és ekkor elveszíti minden emberi tartását. Az életösztön erősebb az emberi méltóságnál: térden állva könyörög életéért, még szerelmét is ellöki magától. A diadalittas Homburg életéért reszkető, csúszó-mászó ösztönlénnyé aljasul. A kegyelemnek azonban csak akkor van értelme, ha Homburg ugyanazon a nyelven beszél, mint a fejedelem, vagyis ha elfogadja a törvényt. Miután belátja vétkét, a , szívbéli dacot" és a ,túlkapást", a fejedelem mint a törvényesség legfőbb instanciája immár meg is bocsáthat neki. Úgy tűnik, a fejedelem kegyetlen leckéje hatott: Homburg hercege látszólag észhez tért. A színmű kompromisszumos megoldással végződik: a törvény és a rend elengedhetetlen ugyan, de nem betűjét, hanem szellemét kell tisztelni, és szívvel kell irányítani. A szív szavára is szükség van, de az érzelmeket és a vad ösztönöket az észnek kell megzaboláznia. De vajon valóban hatott-e a választófejedelem sokkterápiája? A szöveg optimista üzenetének ellentmond a zárójelenet. Abban a pillanatban, amikor Homburg s 64.
