OCR
IRODALOM — KULTÚRA hatalmak. Ilyen hatalom a természet, nem csupán az embert körülvevő természet, hanem maga az emberi természet is, melynek rejtett erői éppúgy ismeretlenek az ész számára, és éppúgy befolyásolhatatlanok általa, mint a makrotermészet — az emberi élet színtere. Kleist 1810 decemberében, életműve utolsó szakaszában, az öngyilkosságát megelőző évben írta A marionettszínházról című, egyik legismertebb tanulmányát. A történet 1801-ben, tehát a Kant-krízis évében játszódik. A párbeszédes formában megírt szövegben az egyes szám első személyben megszólaló szerző és C. úr, M. város operatársulatának első táncosa között lezajló beszélgetés azt a kérdést feszegeti, vajon a tudattal terhelt ember az élettelen bábuval szemben miért képtelen a mozgás természetes gráciájára. A bábut irányító , masiniszta" által mozgatott antigravitáns marionett mentes mindenféle mesterkéltségtől, ugyanis minden mozdulatának megvan a maga súlypontja, és célja az, hogy ezt a súlypontot a bábu belsejébe vezérelje. Ez a feladat mechanikus szempontból végtelenül egyszerű; másrészt viszont a vezérlő zsineg által egyenes vonalon mozgatott végtagok körkörös, illetve elliptikus mozgása nagyon is titokzatos. Ez a vonal ugyanis élő táncos esetében a táncos lelkének útja, a lélek pedig vix motris, azaz mozgatóerő. Amíg a marionett esetében a bábut mozgató, beleélő tehetséggel rendelkező masiniszta ügyes irányítása közvetlenül megteremti ezt az egyenes utat, addig az embernél ez az út megtörik, nem jön létre közvetlen kapcsolat a lélek és a mozgás súlypontja között, mert az emberi lélek titokzatos mozgató erejét mint rendező elvet megzavarja az értelem. A hitetlenkedő elbeszélő meggyőzésére C. úr két példát említ, eggyel pedig maga az immár meggyőzött vagy C. úr által erősen befolyásolt én-elbeszélő is hozzájárul az alaptézis igazolásához. Az első példa egy fiatal, fürdőző fiú esete, aki törölközés közben ösztönös és ezért tökéletesen bájos mozdulatot tesz, melyet a tükörbe pillantva önkéntelenül észrevesz, és utánozni próbál. Azonban minél inkább igyekszik megismételni a természetes kellemű mozdulatot, annál kevésbé sikerül neki. A második példa egy tudattal nem rendelkező, ösztönösen cselekvő medvét említ, aki ösztöneire hallgatva legyőzi a tanult és trükkökkel próbálkozó vívóbajnokot. A harmadik példa pedig a végtelen tudattal rendelkező, istenné lett ember: Látni való, ugye, hogy mennél jobban sötétül és halványul a szerves világban a reflexió, annál sugárzóbbá és elevenebbé válik a grácia benne. [...] De mint ahogyan a valamely pontban egymást metsző vonalak, ha a végtelenen áthaladtak, a pont túloldalán ismét metszik egymást, vagy a homorú tükör által alkotott kép a végtelenbe távolítva ismét közelivé válik, ugyanúgy visszatér a grácia ott, ahol a tudat mintegy megjárta a végtelent, s így egyidőben két ellentétes pontban, az emberalkat két végtelenében + 60"