Oldal 59 [59]
OCR
NOVALIS SZERETETFELFOGÁSA A REGÉNYEK REGÉNYÉBEN csodásan a romokon túl zöldellő fenyők csúcsát. Tompa zúgásuk messzire hangzott. Könnyes arcát Heinrich a jó Sylvester vállára hajtotta, s amint újból fölemelte fejét, a vacsoracsillag dicsfénye teljében éppen az erdő fölé hágott. " Az atya a világot jelentő metaforikus kert ura és kertésze. Az anyák az új élet létrehozása után rommá válnak — akárcsak a nefelejcs, mely kétnyári virágként az első évben kihajt, majd a másodikban, amikor kivirágzik, anyanövényként elhal, és amely színével ugyancsak utal a kék virágra, mely nyomába Heinrich útja elején elindul. Sylvester a zokogó Heinrichnek válaszként egy épp kivirágzó nefelejcset ad, melyet egy ciprusághoz köt. Az elmúlás, a gyöngéd emlékezés és szeretetteljes búcsú virágát összekapcsolja a délszaki ciprussal, ami a halálra utal, de táplálja a túlvilági élet reményét, a halhatatlanságot is, mivel Isten kertjének növénye." Ezután érinti meg az (erdeifenyő csúcsát az esti szél. Az északi féltekén honos örökzöld fa egyértelműen a halhatatlanságra utal. A fenyő az elhalt anyák romjain túl (jenseits), egy másik szférában — az örökkévalóban — honos. A Sylvester vállára boruló Heinrich képét az erdő fölött dicsfényben feltűnő esthajnalcsillag (Abendstern) zárja, ami a sziderikus szférára utal, és magában foglalja, feloldja az est és a nappal ciklikus dualitását, és a halálon túli egységet jelöli. A szeretet mint végtelen ismétlődés az igazi — romantikus — poézis egyik alapeszméje, melyről a regény kapcsán Rudolf Haym a következőképpen nyilatkozik: A szeretetet [Novalis] az erkölcsi ama formájának nevezi, mely szavatolja a mágia lehetőségét. A szeretet számára épp ezért a regény lelke. , A szeretet", mondja, ,,mindenektől fogva regényeket játszik, avagy a művészet szeretete mindig romantikus volt." Honnan és miért? ,, A szeretet a legmagasabb valóság, az ősok; minden regény, melyben igaz szeretet van, mese, mágikus esemény." 4 Novalis: Heinrich von Ofterdingen, 136. 15 Vö. Ez 31,8. 1 Rudolf Haym: Novalis: Heinrich von Ofterdingen, in Jost Schillemit (Hg.): Deutsche Romane von Grimmelshausen bis Musil III, Frankfurt-Hamburg, Fischer Bücherei, 1966, 127. « 57 «
