Oldal 52 [52]
OCR
IRODALOM — KULTÚRA Második rész A beteljesülés Astralis költeménye. Cyana elkíséri Heinrichet Sylvesterhez. Sylvester és Heinrich beszélgetése. Az első rész első fejezetének elején Heinrich hajnaltájban, félálomban visszaemlékezik az idegenre, akitől először hallott a kék virágról, majd álomba szenderül, és álmában újra elszenderedvén megpillantja a kék virágot, amely egy tó szélén lebeg a vízen, és kék szirmai közül egy finom leányarc tekint rá. Ekkor felébreszti anyja. Kiderül, hogy Heinrich apja fiatal korában iparos legényként vándorútján Rómában megismerkedett egy öregemberrel, akinél álmában látott egy virágot — a kék virágot, bár a virág színére eleinte nem emlékszik. Az öreg kéri, látogassa meg később is, és figyelmezzen álmára Szent Iván napján, de az apa nem hallgat rá, hanem hazasiet, hogy elvegye szerelmét, Heinrich , névtelen" anyját. Álmában látja, amint gyermekük szárnyakon a magasba emeli őt, az apát és az anyát. Heinrich ezután indul útnak: , Szent János napja elmúlt", vagyis Szent Iván napja után, álma után indul el Augsburgba nagyapjához, valójában azonban a kék virág nyomába szegődik, és mivel apjával ellentétben, akiről a második részben Sylvester azt állítja, hogy jó festő lehetett volna, ámde nem bontakoztatta ki tehetségét, nem felejti el Szent Iván éji álmát, azért annak teljesülnie is kell. Heinrich a délszaki Augsburgban fogant tüzes bor és poézis hatására, és az apa álma, illetve foglalkozása (asztalos vagy hasonló kézműves mester) párhuzamba hozható Krisztus születéstörténetével. A Heinrich és Mathilde nászából születő Astralis már egyértelműen isteni gyermek. A hajnali útra kelés (Dümmerung) és elválás a halál előérzetét kelti Heinrichben, és vágyat ébreszt benne egy maradandó, biztos világ iránt. A halál viszont a második rész elején, miután a zarándok Heinrichet Mathilde egy fa belsejéből készíti fel a további útra és a találkozásra Cyanéval, Heinrich számára ,,az élet magasztosabb megnyilatkozásának" tűnik. Ugyancsak a második rész felel az első rész útra kelésekor Heinrich érzésére, miszerint ,, Ihüringia felé tekintett, amelyet az imént hagyott maga mögött ama furcsa sejtelemmel, mintha most érkezne vissza hosszú vándorlás után a világnak arról a tájékáról, ahová tartanak éppen", amikor a híres jelenetben Heinrich megkérdi Cyanét: , Hová megyünk 296 hat?”, mire a lany azt feleli: , Mindig hazafelé”®. 3 Novalis: Heinrich von Ofterdingen, ford. Márton László, Budapest, Helikon, 1985, 17. 4 Uo., 132. 5 Uo., 19. 6 Uo., 134.
