Page 46 [46]
OCR
IRODALOM — KULTÚRA A KERESZTÉNY (KÉSŐ) ROMANTIKUS KÖLTÉSZET HATALMA — JOSEPH VON EICHENDORFE: A MÁRVÁNYSZOBOR (1819) — SzUz MARIA VERSUS VÉNUSZ Florio, Eichendorff főhőse Das Marmorbild (A márványszobor) című elbeszélésben Tieck, Chamisso vagy Hoffmann alakjaival ellentétben a költő Fortunato segítségével sértetlenül kerül ki a gonosz és a jó, vagyis Vénusz, a szerelem pogány istennője és Szűz Mária , küzdelméből". Az elvágyódás, kővé dermedt ősi világ erotikus-démoni mágiája, a fény és sötétség ellentéte, a dél varázsa éppúgy jellemzik ezt a késő romantikus szöveget, mint a korábban tárgyaltakat. , Vidéki nyugalomban cseperedtem föl, mily soká szemléltem epekedve a távoli kék hegyeket, midőn a tavasz, mint egy varázslatos vándorköltő vonult át kertünkön, a csodaszép messzeségről s nagy, mérhetetlen gyönyörökről dalolva csábítón" " meséli az ifjú Florio elvágyódását otthonából a dalnok Fortunatónak útban Lucca felé. A szabadságot kereső ifjúra itt is — erotikus — veszélyek leselkednek: Vénusz, a szerelem több alakban megjelenő római istennője bűvkörébe vonja az ártatlan ifjút. Florio esti szürkületkor érkezik meg Luccába, majd egy kísérteties, mindazonáltal szerencsés kimenetelű közjáték után hajnali derengésben folytatja útját a virágzó — déli (!) — Milánó felé. Az esti szürkülettel veszi kezdetét a sötét, éjszakai kaland, a hajnal pedig már az obskurus, földi vágyak leküzdésére és a világos és tiszta, derűs keresztény világ újra fellelésére utal. Floriót benső vágy űzi ide-oda hányattatva jó és gonosz között. A jó képviselői: Fortunato, a költő, a bájos és tiszta Bianca, aki beleszeret Florióba és Pietro, Bianca nagybátyja. A gonosz képviselői: a csábító szépség, a márványszoborba zárt Vénusz, aki Diána, a vadászat római istennőjének alakjában is feltűnik, majd végül a szerelem életre kelt istennőjének csalfa képében jelenik meg, továbbá követe, Donati, a komor, fekete lovag, aki kerüli a napfényt és a harangzúgást. Az ambivalens márványszobor magában foglalja Bianca, a csinos labdajátékos magasztos szeretővé stilizált, valós alakját is. A szobor ősképe azonban már gyermekkorától fogva Florio lelkében szunnyad: , A látványtól Floriónak földbe gyökerezett a lába, mert a kép egy régóta keresett, s most hirtelen felismert szerető képének tűnt fel számára."" A történet végén a nő pogány templomában fogadja a megbabonázott ifjút, és elárulja neki, hogy azért oly ismerős neki, mert , minden férfi úgy hiszi, látott már egyszer, mert képem ott sejlik és virul minden ifjú älmäban”.”° Florio valöjában az erotikus nő bensejében szunnyadó, ám útra keléséig elfojtott vágyképét 18 Joseph von Eichendorff: Gesammelte Werke in zwei Bänden, (hg. v.) Hans Jürgen Meinerts, München, C. Bertelsmann, 1958, 8. 5 Uo., 18. 20 Uo., 39. + A4 +
