Oldal 303 [303]
OCR
Szöveggyűjtemény éltek, mintha mi ott sem lettünk volna". Abszurd paradox megfogalmazás — sem nem igaz, sem nem hamis: utópikus. A , mintha mi ott sem lettünk volna" egyenértékű azzal: , mintha ti lettetek volna ott". Sokkal inkább ez az utópia, ez a paradoxon kápráztatta el a húszmillió nézőt, mintsem az intimitáson tett erőszak , perverz" gyönyöre. Nem az , igazság" tapasztalatának titkáról vagy perverziójáról van szó, hanem a valóditól vagy a hiperreális esztétikájától való borzongásról, a szédítő és trükkszerű pontosságtól, az egyszerre jelen levő távolítástól és nagyítástól, az arányok torzításától és a végletes átlátszóságtól való borzongásról. Az érzéki túlfeszítettség élvezete, amikor a mérőrúd az érzékek szokásos merülési vonala alá süllyed: a felvétel által a jelentéktelen felmagaszosul. Azt látjuk, ami soha nem volt a valóság (de , mintha ti lettetek volna ott") azon távolság nélkül, ami perspektívát ad a térnek; látásunknak pedig mélységet (de , igazabb, mint a természet"). A panoptikus rendszer leáldozása. A tévé szeme többé nem abszolút tekintet forrása, s az ellenőrzés eszménye immár nem az áttetszőség. Emez még objektív teret feltételez (a Reneszánszét), és egy despotikus tekintet mindenhatóságát. Ez a rendszer még, ha nem is elzárás, legalább elvágólagos felosztás. Kifinomultabb, de mindig kívülről, a látás és látszódás ellentétére játszik rá, még ha vak is a panoptikum fókuszpontja. [...] Az orbitälis és a nukleäris A szimuláció apoteózisa a nukleáris. Az elrettentés egyensúlya csak látványos oldala a lebeszélő rendszernek, amelyik belülről férkőzött az élet minden hasadékába. A nukleáris bizonytalanság csak megerősíti banalizált rendszerét a médiák középpontjában álló lebeszélésnek, a világszerte uralkodó büntetlen erőszaknak, választásaink teljességgel esetleges hátterének. Viselkedésünk legcsekélyebb részét irányítják semleges, közömbös, ekvivalens jelek, olyanok, melyek összege nulla, akárcsak azoké, melyek a , játék stratégiáját" irányítják. (De az igazi egyenlőség másutt van, és valójában éppen ez a variábilis szimuláció ismeretlen, ami hiperreálissá alakítja magát az atomarzenált, szimulákrummá, amely minket ural, és minden eseményt jelentéktelenné redukál, hogy ne legyen egyéb, mint pillanatnyi forgatókönyv, ami az egész hátralevő életünket túléléssé, tét nélküli tétté változtatja; még csak nem is a halálra szóló váltóvá: olyan váltóvá, ami már eleve értékvesztett.) Nem az atomtámadás közvetlen fenyegetése bénítja meg életünket, hanem a lebeszélés teszi leukémiássá. E lebeszélés abból ered, hogy még a valódi atomcsapás is ki van zárva: előre kizárva, mint ahogyan a reális esetlegessége egy jelrendszerben. Mindenki úgy tesz, mintha hinne e fenyegetés valóságában (ez érthető a katonák részéről, számukra tevékenységük komolysága a 301
