Oldal 295 [295]
OCR
Szöveggyűjtemény utal, a második hiányra. De a dolog bonyolultabb, hiszen a szimulálás nem színlelés: , Aki betegséget színlel, egyszerűen ágyba fekhet és elhitetheti, hogy beteg. Aki betegséget szimulál, az néhány tünetet is képes produkálni." (Littré.) Azaz a színlelés vagy eltitkolás érintetlenül hagyja a realitás elvét: a különbség mindig világos, csak éppen el van kendőzve. Ezzel szemben a szimuláció megkérdőjelezi az , igaz" és ,hamis" , valódi" és , képzeletbeli" közötti különbséget. Beteg-e a szimuláns, vagy sem? Hiszen , igazi" tüneteket produkált. Tárgyilagosan sem betegként, sem nem betegként nem lehet kezelni. A képek barokkja mögött a politika szürke eminenciása rejtőzik. A tét tehát mindig a képek gyilkos hatalma, ami a valódit, a modellt fenyegeti, mint a bizánci ikonok az isteni identitást. E gyilkos hatalommal az ábrázolás hatalma áll szemben, mint dialektikus erő, a Valóság látható és felfogható közvetítője. A Nyugat egész hitével és jóhiszeműségével arra tett, hogy egy jel mélységében visszaadhatja a jelentést, hogy egy jel átváltható a jelentésre, és hogy valami ennek biztosítékául szolgál. — Isten, természetesen. De ha maga Isten szimulálható, azaz jelekre redukálható, akkor ki szavatol? Az egész rendszer súlytalanná, gigantikus szimulákrummá válik. Nem irreálissá, hanem szimulákrummá, azaz nem váltható át többé a valóságra, hanem csak önmagára, egy megszakítatlan körforgásban, amelynek sem a referenciája, sem a kerülete nem létezik sehol. [...] Így következnek egymásra a kép egyes fázisai: egy mély realitás visszatükröződése " elleplezi és eltorzítja a mély realitást ° elleplezi a mély realitás hiányát * nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma. Az első esetben a kép jó megjelenítés: az ábrázolás a szentség szintjén helyezkedik el. A másodikban gonosz megjelenítés: a rontás szintjén. A harmadikban játssza a megjelenítést: a varázslat szintjén. A negyedik nem a megjelenítés, hanem a szimuláció szintje. A valamit leplező jelektől a hiányt leplező jelekhez vezető átmenet jelzi a döntő fordulatot. Az előbbiek az igazság és a titok (aminek még része az ideológia) teológiájára utalnak. Az utóbbiak a szimulákrum és szimuláció korának eljövetelét jelzik, ahol nincs többé Isten, aki felismeri az övéit, sem Utolsó Ítélet, ami elválasztja a hamisat az igaztól, a valódit mesterséges feltámasztásától, hiszen már minden halott s egyben előre feltámasztott. Mivel a valóság nem az, ami volt, felértékelődik a nosztalgia. Eljön az eredetmítoszok és valóságjelek túlkínálata. A másodlagos igazság, objektivitás és autenticitás túlkínálata. Az igaz, a megélt beözönlése és a figuratív feltámadása az eltűnt objektum és szubsztancia helyén. A reális és referenciális túlhajtott termelése az anyagi termelés túlhajtása felett és mellett. Ekként 293
