Seite 105 [105]
OCR
Az erkölcs néhány jogi, filozófiai és etológiai aspektusáról jük e búvópatakként meghúzódó hagyományt, mint Pesc)ka Vilmos mérsékelt normatívizmusában. A jog humánetológiai megközelítése tehát a természetjog valós megújulását hozhatja el, amennyiben e jogelméleti irányzat képes megszabadulni ideologikus ballasztjaitól.? Lehetséges természetesen, hogy az etológiai szempont — hasonlóan az amerikai és a skandináv jogi realizmushoz?" — e/mosni látszik az éles határokat a jog és az erkölcs között, azonban igencsak valószínű, hogy ezek a határok nem is olyan élesek, mint azt nyugati jogszemléletünk számunkra sugallni igyekszik. A történelem folyamán a legtöbb — zömmel vallási alapú vagy eredetű — jogban nem is létezett ez az éles határ, és ezt látszanak igazolni a lex mercatoria megalkotására irányuló modern törekvések is. Célszerű egyúttal szembenéznünk azon - igencsak valószínű — tényekkel, hogy 1. a jog funkciója a zársadalmi rend fenntartása, nem pedig maga az igazságosság; bár 2. ha a jog bizonyos szabályainak erkölcstelensége"" által az igazságossággal szembehelyezkedik, maga a jogrend óhatatlanul erodálódni kezd," még akkor Itt természetesen távolról sem arról van szó, hogy a tudomány operatív művelése szempontjából meglehetősen irreleváns hitbéli vagy egyéb meggyőződések legyenek teljesen negligálva, hanem legalábbis arról, hogy mindig legyen nyilvánvaló az a határ, amelyet valaki értelmileg nem igazolható okokból nem kíván átlépni a kutatás során. Az amerikai jogi realizmus inkább indirekt módon, a bírói döntés nem tudatos determinánsainak hangsúlyozásával oldotta fel a jog autonómiájáról vallott korábbi tételeket, míg a skandináv realizmus kifejezetten is kétségbe vonta, hogy a jog és az egyéb társadalmi szabályzók között lényegi különbség volna. Utóbbi irányzat a jogfilozófia legtöbb, általa terméketlennek ítélt problémáját éppen erre a megalapozatlannak és szükségtelennek tekintett distinkcióra vezette vissza. Itt most az egyszerűség kedvéért használjuk az ,erkölcstelen" kifejezést az etika tudománya által használt, kétségtelenül pontosabb, de nehézkesebb , etikailag helytelen" vagy ,erkölcsi szempontból rossz" kifejezések helyett. Annyiban tehát igaza van Hartnak és a pozitivistáknak is, hogy egy vagy több szabály erkölcstelensége nem hat ki közvezlenűl magának a szabálynak az érvényességére. Az azonban már más kérdés — és ezt sem Hart, sem a jogpozitivizmus nem veszi kellőképpen számításba —, hogy ennek az eseti ,immoralitásnak" a jogrendszer egészére vonatkozó következményei lehetnek. Ez a következmény pedig a jogrendszer erodálódása, ami már magára az erkölcstelen szabályra, illetve annak érvényességére is kihatással lehet. Hart szerint erkölcsileg teljesen elfogadhatatlan rendelkezések is lehetnek érvényes jogszabályok vagy jogi elvek (Hart 1995, 309.). Ennek kapcsán hangsúlyosan merült fel az a kérdés, hogy vajon melyik erkölcs az, amely itt figyelembe jön. Vajon az ún. konvencionális erkölcs, amelyet a társadalom tagjai általánosan elfogadnak, vagy az ún. kritikai erkölcs, amelyet bizonyos elit körök sajátos morálfilozófiai szempontok alapján erkölcsnek tekintenek. A harti szövegek alapján elég világos, hogy a szerző az előbbit értette az ,erkölcs" alatt. Álláspontom szerint a jogrend létét is csupán az kezdheti ki, ha egyes szabályok az ún. konvencionális erkölccsel, voltaképp egyfajta erkölcsi minimummal veszítik el kapcsolatukat. (Ez a minimum viszonylag jól körülírható az ember humánetológiai sajátosságai alapján.) Mindez — nevezetesen, hogy csupán a konvencionális erkölcs, 103
