Oldal 103 [103]
OCR
Az erkölcs néhány jogi, filozófiai és etológiai aspektusáról a jog önreferencialitását vallja, noha az ember által alkotott jogokért csak maga az ember állhat jót. A jog ugyan hivatkozhat másik jogszabályra, ám — közvetlenül vagy közvetve — mindig emberekre vonatkozik. E vonatkozás nélkülözhetetlenné teszi, hogy az ember e vonatkozást, az adott jogszabály rendelkezéseit megerősítse. E megerősítés természetesen nem közvetlenül, jogszabályonként és címzettenként történik, hanem zársadalmi szinten és a jogrend egészére vonatkozóan." A jogpozitivizmus a jogot elvileg tetszőleges tartalmúnak véli, figyelmen kívül hagyva a jogfunkció lényegét. Ám a diszfunkcionális jog hosszú távon nem maradhatna érvényes jog. "Természetesen egy jogrendszeren belül előfordulhatnak értelmetlen, embertelen rendelkezések, ám hogy egy jogrendszer állhatna kizárólag ilyenekból, már meglehetősen kétséges. A , rossz" szabályok nyilván nem lesznek érvénytelenek pusztán e minőségüknél fogva. Hitelüket a , jó" szabályok többsége biztosítja. Ezek viszik a vállukon a , rossz" szabályok érvényességének terhét. Kétséges tehát Radbruchnak a II. világháborút követő azon szép elgondolása, hogy a bizonyos abszolút vagy erkölcsi posztulátumoknak meg nem felelő normák jogosságát, érvényét kétségbe lehet vonni. Ennek ellentmond az emberi szabálykövetés és az indokírinálhatóság tulajdonsága. Másfelől azonban az ember konszrukciós készsége, bizonyos racionális, illetve szociális tulajdonságai azt is igen kérdésessé teszik, hogy egy egész jogrendszer állhat kizárólag , rossz" jogszabályokból. Mivel az emberi társadalmak alapvetően öröklött és a fajban adott tulajdonságok alapján szerveződnek, így erősen kérdéses, hogy a genetikusan kódolt társadalomszerveződési mintázatok ellenében egy jogrend létrejöhet, illetve tartósan fennmaradhat. Erre mutat nem csupán a kommunizmus, de a spanyol és portugál jobboldali tekintélyuralmi rendszerek bukása éppúgy, mint a vadkapitalizmus bizonyos mértékű megszelídülése. Ha azonban a pozitív jog jogiságát, érvényét nem kizárólag egy meghatározott eljárási rendben való megalkotottsága biztosítja, hanem létrejöttére és fennmaradására ilyen jelentős befolyást gyakorol az emberi természet, nem ábránd-e arról beszélni, hogy a jogért kizárólag a jog áll helyt. Mint láttuk, az egyes jogintézmények erős és alapvető humánetológiai gyökerekkel és előképekkel rendelkeznek, és ez már önmagában ellentmond annak, hogy egy jogrend tartalma merőben tetszőleges lehet. A humánetológiai megközelítés egyúttal pontosítja a jogszociológiát is. Ez az irányzat gyakorta a jog hazalmi jellegét vizsgálja, illetve a jogot mint hatalmi és interperszonális jelenséget kutatja, noha az elfogadásról, annak mélyen fekvő szubjektív okairól sokszor alig szól. Módszere többnyire érdekkutató, ám épp ezért kevéssé számol az alíruizmus jelenségével. A jogszociológia leíró módszere tehát igen gyakran adós marad a jog működésének azon oksági 1 Ld. Szmodis ,jogképzet”-koncepcidjat. Vo. Szmodis 2005. 101
