OCR
116 " A MEGÉRTÉS ÉDES ÖRÖME Mi, brúk, furcsa szerzet vagyunk, furcsa a mi sorsunk! Aztán ha azt mondták nekünk, hogy vezessünk repülőgépet, féltünk attól, ami távol áll tőlünk [ami idegen a számunkra]. A járművekkel ugyanez a helyzet. Kevesen tudnak autót vezetni közülünk. Így aztán megint csak összevegyültünk azokkal! — És akkor azért éltetek az amerikaiak oldalán / azért fogadtátok el az uralmukat, mert féltetek az amerikaiaktól, és azért éltetek a vietnámiak oldalán / azért fogadtátok el az uralmukat, mert féltetek a vietnámiaktól? — Igen, mert féltünk. — És a franciákkal is ez a helyzet? — Igen, féltünk, életben akartunk maradni! S ha elfogadtuk a [franciak] uralmát, azért tettük, mert szépen beszéltek/bántak velünk, s mert amikor összehozott a sors velük [,, találkoztunk velik"], nem bántottak bennünket. Mindössze ezért! Ha azt mondták, hogy tegye ki-ki a maga dolgát, külön-külon [,, menjünk, és járjunk külön"], senki ne bántsa a másikat, senki ne mondjon rosszat a másikra, ki mit szeretne, tegye, ki-ki menjen oda, ahova neki tetszik, a szükséges dolgokat mindenki szerezze be magának, senki ne szólja meg a másikat, akkor azonnal rendben is volt közöttünk minden! És ha most a vietnámiak nem tartanának mindig eligazítást, ha mindenki ott irthatná az erdőt, ahol akarja, ha oda mehetnénk, ahova akarunk, nem kellene mindenhez papír — azonnal rendben is lennének a dolgok! De hát mindig az a papír! Menni csak akkor lehet, ha van papír, azt papolják egyre, hogy az erdőt ne irtsuk, ,,ne tedd!", és mi engedelmeskedünk nekik. Ha nem így tennénk, börtönbe kerülnénk. [...] Szóval, mi, brúk, ilyenek vagyunk! És ha csak egy embert is megölnek közülünk, százak reszketnek utána; mindanynyian félünk, ha egyet is elpusztítanak közülünk! ,, Látjátok, kinyírtak egyet, vigyázzatok, ezek nem tréfálnak! " — Szerencsétlen sorsotok van! — Igen, nagyon szerencsétlenek vagyunk. De ha lenne egy saját főnökünk/ vezerünk [bru: pua], valaki közülünk, akkor nem tűrnénk már, az is lehet, hogy magunktól harcolnánk, kevesen vagyunk mi, brúk, de mi is tudunk harcolni, hidd el nekem! Nekünk is van szívünk [,,epénk”’], mi is tudunk haragosak lenni, de hát nincs főnökünk/vezérünk, senki nem teremt elő semmit nekünk! Töltényünk nincs, a vietnámiaktól kapjuk, puskánk nincs, az is a vietnámiaktól jön, a gránátot is tőlük kapjuk, mindent ők teremtenek elő nekünk. Még kibiztosítani sem tudjuk a puskát, mindent ők magyaráznak el nekünk, , nézd csak, így kell kibiztosítani, így húzod fel!". — És azt mondod, ha saját főnökötök/vezéretek lenne, mindannyian harcolnátok? — Igen, bizony, ha sajat fonökünk/vezerünk lenne, nagyon is tudnank harcolni. [A beszélgetést folytatjuk, s elérünk odaig, hogy kideriil: Khoi Sarang és a bruk még a vietnámi adminisztrációban dolgozó saját brú elöljärdiktöl is felnek.]