Oldal 12 [12]
OCR
10 § A MEGÉRTÉS ÉDES ÖRÖME következtetéseken; időnként még a felépítésük is különbözik. Így amikor a mostani válogatásra sor került, a kérdést minduntalan fel kellett tennem: melyik változatot válasszam, melyik az, amelyik — jelenlegi felfogásom szerint — a legjobbnak, , véglegesnek" tekinthető? Egy másik kérdés volt, hogy mit és mennyit is adjak itt közre. Kezdetben , nagyvonalú" válogatásban gondolkodtam: minél többet bele akartam zsúfolni a kötetbe, hogy lehetőség szerint , teljes"? képet adjak elmúlt évtizedekbeli munkámról. Amikor azonban a tanulmányokat tematikus csoportokba kezdtem rendezni, egy, az elmúlt évtizedben egyre markánsabbá váló fókusz vagy írásmód tűnt fel bennük a számomra: saját magam jelenléte a terepen és az írásműben — divatos antropológiai műszóval élve, saját , pozicionalitásom" kérdése. Miről is van szó? Az antropológia posztmodern/dekonstruktiv/reflexiv/irodalmi fordulata, a Writing culture-vita (Id. Clifford—Marcus 1986) ota tudjuk, hogy az iras nem ,attatlan/artalmatlan” folyamat. Az, hogy a valóságból mit veszünk észre, kulturálisan kódolt. Az objektivitás és az elhatárolódás nemcsak tudományos, hanem egyben retorikai folyamat is. A retorika pedig szoros összefüggésben all az autoritás, a hatalom, a , vokalitás" és a reprezentáció (hierarchiát tükröző) kérdéseivel — azzal, hogy kinek a nevében beszélünk, kinek a hangját szólaltatjuk meg, kit képviselünk. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején az olyan fogalmak, mint az objektivitás, a reflexivitás, az episztemológia, a reprezentáció, a , szöveg", a retorika a nemzetközi antropológiában heves viták kereszttüzébe kerültek (ld. már a Writing Culture kötet alcímét is: The Poetics and Politics of Ethnography / Az etnografia poétikája és politikaja); megindult a terepmunka demisztifikalasa (Id. Barley 1983), illetve megrendült a terepmunka alapján modellt alkotó, értelmező/magyarázó szubjektum , objektivitásába" vetett hit 15. Az antropológiai kánon a korábbi merev természettudományos, , objektív" modelltől fokozatosan tolódott el egy humäntudomänyibb, értelmez6bb, ,,szubjektivabb” hermeneutikai modell felé, ami az antropológiát társadalmilag konstruált és — érveléstechnikai eszközök révén hatást gyakorló — , retorikai" tudománynak fogja fel. Geertz elhíresült kijelentése, miszerint , minden társadalomtudományi szöveg ilyen vagy olyan módon vfikcióx vagy konstrukció" (Id. Olson 1991: 245), nyilvánvaló túlzás ugyan, de végső soron a tudományos és a művészi ábrázolás- és írásmód közti különbségek elmosódásához, az antropológiai irasmdd ,,irodalmiasitasahoz” vezetett (Id. Geertz 1988). És jóllehet mára megszületetett mindezen folyamatok és ismeretelméleti vitak kritikai reflexidja is (Id. Marcus 1998; Zenker-Kumoll 2010; LeBlanc 2012), nyilvánvaló, hogy az antropológiát úgy művelni, ahogy az a Writing Culture-vita előtt megszokott volt, nem lehet és/vagy nem érdemes. A fentiekben dióhéjban vázolt elméleti kérdésfelvetések és problémák a magyar néprajztudományban és kulturális antropológiában csak több évtizedes késéssel jelentkeztek. Be kell vallanom, személy szerint engem is
