Page 158 [158]
OCR
Filiczki művei úgy általában, amit szövegnek nevezünk — eredendően audiális élmény volt: hangosan felolvasandó, kimondandó, vagyis nem olvasó-, hanem hallgatóközönséget feltételezett. Igy aztán ha már le is volt írva, akkor is inkäbb „hallottäk”, mint lättäk.) Bohn itt a vizuális költészetnek arra a megkerülhetetlen aspektusára utal, amely megkülönbözteti a ,hagyományos" költészettől: vagyis ha nem látjuk, akkor óhatatlanul kevesebbet ,olvasunk” ki beldle (visual poetry is poetry meant to be seen). Ez a műfaj tehát nemcsak olvasót, hanem nézőt is (pontosabban: zéző olvasót) feltételez a vers megértéséhez. Egy képvers pusztán audiális befogadása csupán részélményt nyújthat. Ehhez a kettősséghez kapcsolódik az Aczél Géza által adekvátnak, ám annál közhelyesebbnek ítélt — talán általa is csak idézett — műfaji meghatározás, amely szerint a képvers öszvérjellegéből adódóan , kevesebb, mint egy festmény, és kevesebb, mint egy vers"."" ( Vagy úgy is mondhatnánk: kevesebb, mint egy festmény, de sokszor mégis több, mint egy vers.) A képversolvasás és szövegversolvasás szenzomotoros különbségeire hívják fel a figyelmet Sabine Gross kamerával rögzített szövegolvasási kísérletei. Mivel a képversolvasás során a szem a két médium között folyamatosan oda- és visszavált, ez egy külső megfigyelő számára is objektíven észlelhető a szem , megtorpanásaiból" és ,megugrásaiból."§ A vizuális költészet három befogadói aspektusáról írva, Dick Higgins a ,linearitás megtörésének" nevezte ugyanezt." Igaz, ő a kép- és szövegmédium közti transzcendens különbözőségből jutott el a három szemponthoz: 1) A linearitás megtörése: az olvasás lineáris lendületét újra és újra megtörő pillanat, amely felismeri a vershez inherensen hozzátartozó szövegen túli formát. 2) A verbális szöveg transzcendenciaja:” az adott mű ideális befogadása és értelmezése kevésbé függ csupán a szöveg szavaitól, hiszen képi forma is járul hozzá, és ezért nevezi — a verbális szövegen a képiség felé túlmutató értelemben — ¢ranszcendensnek. 3) A képi forma transzcendenciája: egy vizuális mű, ha szöveg is járul hozzá, ugyanilyen módon csúszik át a két médium hierarchikus transzcendenciájába. Ekkor a vizualitáson túli verbalitäs lesz a mű értelmezésének p/usz, vagyis transzcendens kulcsa. John J. White — igaz, olasz futuristákkal kapcsolatban — a , vizuális költészet" megnevezés helyett inkább a , megformált költészetet" (sdaped poeíry) használja, és így a ,költészettel feltöltött" vizuális alakzat, mintegy poesis figurata felé tolja el a hangsúlyt: látvány helyett a megformáltságra, alakzatra.! Az embernek sokszor az az érzése, hogy a 20. századi elméleti szerzők saját metaszintű absztrakcióikba csavarodva hajlamosak túlgondolni akár egy olyan teljesen magától értetődő jelenséget is, hogy az írott szöveg pont azért olvasható, mert valamilyen látható formában jelenik meg.” 7 Acz£ı 1984, 5. 18 Gross 1997. Hicais 1984, 31-42. Ezzel kapcsolatban lásd még a vizuális költészet narratív elméletéről: McALLISTER 2014. Higgins a transzcendenciát Nöth exoforikus ikonicitás fogalmának értelmében használja (lásd 157. oldal). 2 WHITE 1976. Ennek 20. századi, ma már klasszikus megfogalmazója Jurij Lotman, aki a 70-es években megbolygatta az irodalmi ikonicitás eme elméleti darázsfészkét, amikor a költészettel mint grafikus képpel foglalkozott. Lotman 1976, 156
