Oldal 120 [120]
OCR
Az alkalmi költészetről lajdonságok helyett a belső tartalmak felé fordultak. Majd — annak ellenére, hogy valamilyen esemény alkalmából születtek — leváltak magáról az eseményről, vagyis már nem magára az eseményre és nem valamilyen közönség részére íródtak." Alkalom és műalkotás egymástól való távolodása pontosan egybevág annak az esztétikai ítéletalkotási elvárásnak a térnyerésével, amely ,az úgynevezett megrendelésre dolgozó művészet diszkreditálásának" a felerősödésével járt együtt, pedig — ahogy Gadamer fogalmaz? — , mivel a köztudatban még mindig az élményművészet korszaka uralkodik, nyomatékosan emlékeztetni kell arra, hogy a megrendelés, az előre adott téma és az adott alkalom nélkül történő, szabad inspirációból eredő alkotás valaha kivételes esete volt a művészi alkotásnak". Lassan tudatára ébredünk, hogy az a korszak, amely a műalkotást az élményből, vagyis élmények átültetéséből eredezteti, csak egy múló, rövid epizód volt a művészet és költészet történetében. Ez aztán a , zseniális sugallat" nehezen megragadható fogalmának a háttérbe szorulását is jelenti, amely — mintegy vakon és sokszor megfellebbezhetetlenül — ,az alvajáró biztonságával hozza létre a műalkotásokat". A kora újkori versek egy bizonyos — irodalomtörténetileg megfoghatatlan — halmaza elleni támadás tehát a modernitás irodalmának sajátos fordulatát igyekezett ezzel legitimálni, amely kulcsfogalmaként az , érzékenységet" találta meg magának. Ebből a perspektívából szemlélve viszont el kell ismerni, hogy a kora újkori költészettel szembeni ellenállásban és az irodalmi korszak önképét segítő — sőt feltaláló! — támadásban megképződött műfajelméleti fogalom olyan sikeresnek bizonyult, hogy esztétikai előítéleteinket máig meghatározza. Wels — Opitzra hivatkozva — a , szerelmes vers" műfaját hozza fel példának, ami a 18. szäzadban az „Elmenykölteszet” (Erlebnisdichtung) mintaesete lesz.”* Opitz abban, amit aztán , élményköltészetnek" hívnak, még nem lát mást, mint egyfajta tömegterméket. A 17. században a költőt még nem érzelmeinek a kifejezésére készteti, hanem csupán egy alkalom a kommunikációra és társalgásra. Ha a szerelmes vers is alkalomhoz kötött alkalmi költészet, akkor a kora újkori spirituális, lelki meditációk is épp 7 Leighton az epithalamium és epicedium példáin igyekszik rávilágítani a kimért poétikai racionalitás , külső tere" felől a szabadon szárnyaló érzelmek , belső terének" szenzitivitása felé történő elmozdulásra. (Ugyanezt az utat járta be a reprezentatív portré műfajának átalakulása is.) Egyik példája a svájci polihisztor, Albrecht von Haller (1708-1777) felesege halälära írt 1736-os ódája, amely a performatív, közösségi gyász nyilvánosságának hangja helyett már a meditatív, magánéleti gyász bensőségességének hangján szól. Ezt maga a költő is megemlíti a vershez fűzött megjegyzésében, amely szerint a költemény néhány héttel Marianne halála után készült és „inkább a szív, mint az ész nyelvén szól", jóllehet általában ezen költemények inkább az utóbbi hangján szoktak megszólalni. (,,Sie redet mehr die Sprache des Herzens, als des Witzes. Es ist mir immer vorgekommen, als wann einige der beliebtesten Gedichte von der gleichen Art zu sehr die letztere redeten”) Hauer 1748, 168. Mäsik - tipikusnak szánt — példája egy 1765-ös göttingeni esküvő kiadványának a címlapja, amelyen már semmilyen cím, méltóság vagy egyéb társadalmi pozíció nem szerepel, csak a házasulandók nevei. Ezzel szemben a 16-17. századi címlapok még megpróbáltak minél több relevánsnak ítélt információt felmutatni már a címlapon is, amely a két család nyilvános, reprezentatívnak szánt társadalmi imázsát igyekezett a lehető leghitelesebben közvetíteni. LEIGHTON 1983, 355—356. 72 GADAMER 2003, 119. 73 GADAMER 2003, 88-102. ™ GARBER 2010, 19-20. 118
