Oldal 114 [114]
OCR
Az alkalmi költészetről számolt a képnek és a szobornak azzal a naiv fogalmával, amely az élményművészet korában nemcsak az esztétikai tudatot, hanem a művészettörténeti gondolkodást is meghatározta. Mert a művészettörténeti kutatás és a filozófiai reflexió egyaránt a képnek azon a válságán alapul, melyet a modern ipari és adminisztratív állam léte és funkcionalizált nyilvánossága idézett elő. Csak amióta a képeknek nincs helyük, azóta tudjuk ismét, hogy a képek nem csupán képek, hanem hely is kell nekik". Az élményművészet fogalmai szerint a dekoráció eleve alacsonyabb rendű, mert csak valamihez való kötöttségében képzelhető el, mint ami valaminek a dísze, tehát csupán eszköz. Önmagában nem lehet valami dísz, csak valami másnak a relációjában, aminek a létéhez képest csupán járulékosnak, vagyis alacsonyabb rendűnek hat. Csakhogy a decorum tesz valamit , széppé". A kérdés az, hogy a decorum önmagában véve is szép, vagy csupán valami díszeként válik széppé a hordozójához képest alacsonyabb rendű viszonyában. Ha ezt lefordítjuk az alkalmi költészetre, akkor vizsgálódásaink kiindulópontjaként nekünk magunknak is el kell tudnunk választani az alkalmi költeményeket attól a posztromantikus esztétikai tudattól, amelyik — egy általa feltételezett — alárendelt, szolgai viszonyt lát a költemény és a költemény tere, vagyis az alkalom között. Ha az alkalmi költemény az esemény decoruma, akkor az eseményen kívül elveszíti-e ezt a dekorativitäsät, vagy ätalakul-e másvalamivé, ami az esemény nélkül is esztétikai élményt nyújthat? Vagy mi történik akkor, ha egy térben és időben másik esemény decorumaként használják fel ugyanazt a költeményt? (Erre jócskán akad irodalomtörténeti példa.) Ha ugyanúgy képes funkcionálni más és más események alkalmával is, akkor talán mégiscsak igaza lehet az élményesztétikai kritikáknak, hiszen pont úgy funkcionálnak, akár ugyanazok a dísztárcsák más és más autók kerekein? Míg egy a templom eredeti teréből kiszakított oltárkép ebből a romantikus esztétikai perspektívából nézve is értékelhető, addig az eredeti közegükből és a korabeli értelmezési keretrendszerükből kiszakított alkalmi költeményeken már sokkal nehezebben tudunk fogást találni, egyszerűen azért, mert elveszítették azt az eredeti terüket, amelyben autentikusan megmutatkozhattak. Gadamer Kantra (Az ítélőerő kritikája I. 16.) utalva a tetoválás példáját hozza fel dísz és díszített — mondjuk úgy — konszonanciájára és disszonanciájára. Úgy fogalmaz, hogy a ,dísz csak akkor dísz, ha illik ahhoz, aki viseli, és viselőjét elviseli". Vagyis ,valamit nemcsak önmagában véve tudunk szépnek találni, hanem azt is tudjuk, hogy hova való, és hova nem való?" Tehát az alkalmi költemény decorum-funkciója nem magától adott, hanem a poétikai és retorikai jó ízléssel megáldott költő lenne az, aki az egymást kiegészítő és alakító 56 GADAMER 2003, 167. 5 Az idézet így folytatódik: ,A dísz ugyanis nem magáért való dolog, melyet csak utólag helyezünk el valami máson, hanem hordozójának megmutatkozásához tartozik. Mert a díszre is érvényes, hogy a bemutatáshoz tartozik; a bemutatás pedig létfolyamat, reprezentáció. A dísz, az ornamentum, a kitüntetett helyen felállított plasztika ugyanabban az értelemben reprezentatív, mint például maga a templom, amelyben elhelyezik". GADAMER 2003, 190 112
