Page 119 [119]
OCR
A VERNAKULÁRIS NÉPNYELVEKTŐL A NEMZETI NYELVEKIG nyelv számos változata, egyebek között a napoletano, a siciliano). Az átmenet azonban ma is tart, erre jó példa olasz nyelvterületen a friuli önállósulása."" Az egyes nyelveken belüli változatok leginkább nyelvföldrajzi szempontból különíthetők el kiejtésbeli eltéréseik, morfológiai és/vagy szókincsbeli különbségeik alapján, és beszélőik is egy-egy tájegységgel, településnévvel különítik el a saját változatukat a többiekétől. Ezeket a földrajzi nyelvváltozatokat nevezzük dialektusnak (magyarul: nyelvjárásnak). A népnyelv, ami vernakuláris nyelvként is szerepel a szakirodalomban, még nem rendelkezik jogi státussal, még nem kapcsolódik hozzá a nemzetfogalom, ezért inkább egy közösség természetes nyelvhasználatára utaló, semleges jelentéstartalma van. A nemzeti nyelv terminus viszont azt a kiemelt presztízsű nyelvváltozatot jelöli, amely általában a különféle nyelvjárások ötvözeteként, esetenként egy-egy dialektus kiemelésével, tudatos nyelvalakítás eredményeként jött létre; jogi és ideológiai szempontból is értelmezhető, a legtöbb esetben azt is tudni lehet, hogy kik tartoztak a nyelvtervezők körébe. Beszélőinek saját országuk (vagy anyaorszäguk) is van, és számukra a nemzeti nyelv identitásteremtő funkcióval rendelkezik: ez a nyelvközösség összetartozásának a jelképe. Európában a nemzeti nyelvek — néhány kivételtől eltekintve — a 16-17. szazadtól kezdve, a nemzetté válás hosszú folyamatában alakultak ki, de csak a 19. században vált általánossá az a tudatos, hosszú távú politikai célokat szolgáló, több évtizedig tartó nyelvtervezés, amelynek eredményeként létrejöttek azok az identitást meghatározó, konszenzuson alapuló, kodifikált változatok, amelyeket ma európai, kelet-közép-európai nemzeti nyelvekként tartunk számon. A NEMZETI NYELV LÉTREJÖTTÉNEK FELTÉTELEI Mindenekelőtt egy olyan erős államszervezetre van szükség a nyelvek nemzetivé válásához, amelyiknek működnie kell szóban és írásban, a megalkotott törvényeit, rendeleteit pedig el kell juttatnia a népéhez. A középkori Európa államai még nem foglalták törvénybe a saját nyelveik és a latin hivatalos viszonyát, a nyelvek eltérő funkcióit, mivel nem volt rá szükség. A történeti források közül viszont sok utal arra, hogy az államigazgatás és a törvénykezés (ítélethirdetés) a helyi, még a sztenderizálástól messze álló népnyelveken működött, viszont ezek dokumentációja, elfogadott, hivatalos írott változata a latin volt. Felmerülhet a kérdés, hogy a feudális állam egyik legfőbb tartóoszlopa, az egyház milyen 166 Kollár Andrea: Nyelvi kisebbségek és nyelvhasználat Friuliban, in Drescher J. Attila (szerk.): Szekszárdi Alkalmazott Nyelvészeti Fiizetek, 2, 2003, 115-119. s 117 "
