Seite 106 [106]
OCR
NÁDOR ORSOLYA: A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI NYELVI TÉRSÉG nyelve lett." Sőt, nemcsak a vallásban, az irodalomban és a tudományban, hanem az államigazgatásban is fontos szerepet kapott azzal, hogy ez lett az egyetlen hiteles, állami írásbeliség nyelve. Sándor Klára meghatározása szerint az írásbeliség megléte és a társadalmat alkotók kulturális, oktatási egyenlőtlensége kulcskérdés a diglosszia megértéséhez. Az írott és a beszélt nyelvváltozatok jelentős eltéréseket mutathatnak, emellett , szükséges az is, hogy hosszú ideig kevesen birtokolják a H-változatot, így ismerete nagy tekintélyt biztosít, fenntartja, megerősíti a társadalmi szegregációt. A diglosszia tehát egy-egy beszélőközösségre érvényes, de a beszélőközösség valamennyi beszélőjére nem föltétlenül: lehet, hogy csak egy szűk elit réteg érti és tudja használni a nagy tekintelyü vältozatot.”'” Az írástudókat kolostori iskolákban képezték a Priscianus és Donatus-féle grammatika és ezek kiegészített változatai alapján. A törvényeket, nemesi okleveleket, a birtokok adományozásáról szóló dokumentumokat latinul foglalták írásba, a krónikákat, himnuszokat latinul írták, az egyetemeken latinul tanítottak, emellett a népnyelveket leíró első grammatikák is ezen a nyelven készültek. Alkalmas volt a latin emellett a nemzetközi kapcsolatok kommunikációjára is, mivel senkinek sem volt az anyanyelve, de mindenki ezen a nyelven tanulta a jogot és a filozófiát, emellett az uralkodók latinul jól tudó, többnyire egyházi személyeket jelöltek ki diplomáciai szolgdlatra.'** Összességében tehát a latin egy olyan kevesek által birtokolt, diglosszia szerepű lingua franca volt, amely nyelvföldrajzi szempontból Európa keleti határáig terjedt, és presztízse évszázadokon át kiemelkedően magas volt. A neolatin nyelvek esetében a fergusoni diglosszia két kategóriája, a H (high, magas) és L (low — alacsony) változat funkcióelkülönülése jól látható. Több évszázadon keresztül elfogadták a latint a nemzetközi diplomácia kommunikációs nyelveként, ezt használták az állami és államközi hivatalos iratok rögzítésére, de kiemelt szerepe volt az írásbeliség más területein is, így a keresztény kultúrában, a szépirodalomban és a tudományban is. Ugyanakkor a beszélőközösségek szempontjából ez a lingua franca csak az iskolázott elit számára volt a kommunikáció eszköze. Vezető szerepét a 16. században, a protestantizmus megjelenésével és a nemzeti nyelvek fokozatos térhódításával veszítette el, bár a törvényhozásban és több tudományterületen egészen a 18. század végéig megmaradt a túlsúlya. 151 Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin! Egy nagy nyelv rövid története, Budapest, Typotex, 2011, 123-154. 152 Sándor: Határtalan nyelv, 104. 153 Constantinovitsné Vladár Zsuzsa: A latin nyelv az európai kultúrában, in Gecső Tamás (szerk.): Természetes nyelvek — mesterséges nyelvek, Budapest, Tinta, 2003, 18—25. s 104 "
