Seite 152 [152]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA festő önmagát — a dráma/kép szemlélőjét — sem mentesíti a történetükben való részvétel és a velük való szembesülés parancsának hatálya alól. A forma szigora nem mond ellent , az egymásra toluló derengő lehetőségek" játékának, ellenkezőleg: maga gerjeszti és tartja életben a dräma-k£p eleven vibräläsät. 3 | A DRAMA-PROBLEMA HELYE A REMBRANDTKUTATASBAN Az imént vázlatosan ismertetett kérdésfeltevést először az utolsó évtizedek Rembrandt-kutatásainak kontextusában igyekszem pozicionálni. Két területre koncentrálok, és mindkettőt egy-egy konkrét művet tárgyaló esettanulmányban próbálom bemutatni. Az egyik a rembrandti művészet sajátlagos tartalmait, a másik az alkotó intenciót érinti: az 1950-es évek óta mindkettő önálló témaként is megjelent a kutatók horizontján. Ezek konkretizálásaként először egy — a szakirodalomban szinte kötelező ujjgyakorlatnak számító — összehasonlításra teszek kísérletet Pieter Lastman és az ifjú Rembradt két azonos tárgyú és úgyszólván , genetikailag" rokon munkája között. Az előbbit az epikus, az utóbbit a drámai jellegű képi szcenika példájaként vizsgálom, és ennek során igyekszem rámutatni a rutinszerű művészettörténeti tartalomelemzés egyes rejtett előfeltevéseire és korlátaira is. A fejezet második felében előbb Rembrandt egy 1639-ben Constantijn Huygensnek írott levelének sokat vitatott szófordulatát kísérlem meg saját művészi törekvéseinek megfogalmazásaként újraértelmezni. A kutatástörténeti előzmények rövid bemutatása után a rembrandti elbeszélésmód történeti kontextualizálásának három karakteres kortársi irányát teszem kritikai elemzés tárgyává: előrebocsátva végkövetkeztetésemet, sem Thijs Weststeijn retorikai, sem Ernst van de Wetering , gombrichiánus?" modelljét nem látom alkalmasnak arra, hogy megragadja Rembrandt dramaturgiai invenciójának eredetiségét. Erre a legtöbb esélye a , színpadi modell" metaforájával operáló Svetlana Alpersnek, illetve a dräma Arisztotelész által tematizált fordulataira fókuszáló Eric Jan Sluijternek lenne, de megítélésem szerint a döntő ponton ők is megtorpannak: rámutatnak ugyan a szcenikai és dramaturgiai összefüggések fontosságára, de nem vonják le az ebből adódó radikális következtetéseket. A fenti szaktudományos álláspontok részletes bírálata arra szolgál, hogy egyrészt Rembrandt színpadi észjárásának történeti relevanciáját igazoljam, másrészt általa saját pozíciómat, az arisztotelészi praxisz-fogalomra alapozott , dramatológiai" kérdésfeltevés jogosultságát is megalapozzam. 150
