Page 134 [134]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA lóvá is tegye, amit megmutat: hasonlóan ahhoz, ahogy — mint Arisztotelész mondja a Rétorikában — a szónoklat is csak akkor , meggyőző és hitelt érdemlő, ha rögtön, önmagában nyilvánvaló".215 Az elbeszélő kép vagy a portré esztétikai sikere is azon áll vagy bukik, hogy képes-e az ábrázolást és annak tanítását az esemény valóságaként vagy az ábrázolt személy jelenléteként spontán hihetöve tenni, mintegy evidenciakent elfogadtatni. Rembrandtnak a korabeli Amszterdamban befutott példátlan karrierje, társadalmi és üzleti sikerei is azt bizonyítják, hogy festészete már a kortársak szemében is roppant hatásosnak számított: s nyilván nem véletlen, hogy a személye körül megképződött legendárium is tele van a technikával való festői bűvészkedés szemléletes példáival. Ha tehát a hitelesség legfőbb garanciáját a korabeli retorikusok is valamiféle közvetlen, aftektív hatóerő előállításában látták?!6, kézenfekvőnek tűnhetnek az emlitett Thijs Weststeijn legutóbbi kísérletei, hogy Rembrandt , drámai" műveit például Franciscus Junius és Samuel van Hoogstraten képretorikájának pragmatikai kontextusába illesztve értelmezze újra. Mégis alapjaiban vétenénk el a dolgot, ha Rembrandtot pusztán a tanításraszórakoztatásra-megindításra irányuló hatáskeltés ügyes technológusaként láttatnánk: mintha törekvései arra irányultak volna, hogy a forma célirányos alakításával , üzeneteket" közvetítsen, illetve jó előre bekalibrált érzelmekre hangolja képei közönségét. Ellenkezőleg: legfőbb ambícióm elkerülni a retorika csapdáját és Rembrandt kivételes dramaturgiai észjárásának antiretorikus természetét bizonyítani. A hatás közvetlensége érdekében bevetett festői , trükkök", a figyelemterelő eljárások , manipulációja" ugyanis — megítélésem szerint — nem a nézők közvetlen érzelmi befolyásolását, hanem a dráma bonyolítását szolgálják. A Rembrandt-dramatológia alaptétele, hogy ezen a képi színpadon a néző katarzisa, érzelmi megindultsága és a történtek reflexiója egyedül az önmozgó drámai karakterek tetteivel való azonosulás kerülőútján, sorsfordulataik megértésének inkább szándékolatlan következményeként állhat elő. Rembrandt antiretorikus retorikájának217 ezt a sajátszerűségét később mind történelmi klasszikusok, mind egykorú kortársak és kismesterek megoldásaival összevetve szeretném konkrétan is igazolni. A képszínpadi dráma szintaxisának részletes kifejtése is arra szolgál majd, hogy szabatosan elkülönítsük egymástól a színpadi események esztétikai hitelesítésének rembrandti fogásait a klasszikus retorikák didaktikus célzatú eszközhasználatától. 215 ARISZTOTELÉSZ: Rétorika 1356b — vö. ARISZTOTELÉSZ 1999, 34. 216 BoEHM 1995c, 31-33. 217 Nietzsche öta persze közhely, hogy „egyältaläin nem letezik a nyelv nem-retorikus ‘természetessége’, amelyre apellälhatnänk: a nyelv maga színtiszta retorikai fogások eredménye". Ld. Friedrich Nietzsche: , Retorika", in: Az irodalom elméletei IV. (szerk. IThomka Beáta). Jelenkor, Pécs, 1977, 21. Ezért hangsúlyoztam korábban (vö. 102f.), hogy a képszínpad magától értődését is elő kell állítani — ezeket a , trükköket" mégis megkülönböztetem mindenféle közvetlen vizuális hatásvadászattól. 132
