Page 108 [108]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA Mármost ez a késre mint festői bravúrdarabra irányuló műértői-esztétikai érdeklődés nyilvánvalóan rontja a drámai összeütközés sokk-ként való megtapasztalásának hatásfokát. A csendélet élvezetéhez ugyanis egészen speciális — a festékkel borított képtest physise és a megfestett motívum közötti különbségre, illetve közvetítésre irányuló — nézői figyelem szükséges: az a csendes elidőzés pedig, ami például ,a dolog anyagisága" és a , festékanyagiság" váltógazdálkodásának lejátszásához!?9 szükséges, ellentmond a hirtelen fordulatban való intenzív érzelmi részvétel azon kizárólagos parancsának, amelyet a dráma támaszt a nézővel szemben. A peripeteia abszolút itt és most-ja aligha tűr meg másféle időt és másféle helyet a magáén kívül!8! — és ez akkor is így van, ha az az idő, amit a pillanatszerű jelenet lejátszására fordít a néző, nyilván hosszabb és tagoltabb lesz, mint az eseményé, amelyet fölidéz.132 Am a szemlélés kiterjesztett idejét épp ennek mint eseménynek — épp mint ennek az eseménynek — a lejátszására, és nem a dráma szempontjából irreleváns festői kvalitások mérlegelésére kell hogy fordítsuk. Az Ábrahám áldozata esztétikailag kettős értelemben is problematikus mű: egyrészt mert a fizikai sokk pillanatának paroxizmusa — látni fogjuk — lényegileg alkalmatlan a jelen drámai időként való megragadására, másrészt a , lebegő kés" kiváltotta ikonikus epokbé, bár valódi képtapasztalat, egyelőre alig kínál többet egy üres negativitásnál. A képi médium természetéről nyert tudás zavaróan tolakodó igazsága egyelőre nincs a szemünk előtt történő dráma igazságához közvetítve.133 A kétféle művészi képesség — a színpadi rendezőé és a tárgyfestőé — mindenesetre nagyon különböző befogadói aktivitásokat implikál, amelyek gondosan kimunkált közvetítések nélkül nem szerveződhetnek koherens egységbe. Aktív-mimikus együttjátszás és reflektív szemlélődés egyetlen műbe integrálva mindaddig inkább gyengítik, mint erősítik egymást, amíg a festő — akár dramatikus, akár ikonikus alapon — nem talál közös nevezőt számukra. 130 Ezeket a kategóriákat a fiatal Lukácstól kölcsönzöm: vö. Lukács György: ,A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika", in: Lukacs Gyorgy, A heidelbergi miivészetfilozofia és esztétika. A regény elmélete — Ifjúkori művek, ford. Tandori Dezső. Lukács György összes művei, Magvető, Budapest, 1975. 122. 131 A drámai pillanat ilyenfajta pozitivisztikus elkülönítése, bár radikális és hatásos, lényegileg képidegen megoldás — nem is csoda, hogy Rembrandt később csak egyszer kísérletezett hasonlóval, a müncheni Feltámadáson [vö. 2.14] szintén látunk egy a levegőben lebegő kardot, amit ott az angyal hirtelen akciója kiváltotta zűrzavar indokol — de mivel nincs olyan középponti helyen, illetve nincs olyan dramaturgiai funkciója az események elbeszélésében, mint itt, igazán feltűnő , saját" jelenlétre nem is tehet szert. Vö. ehhez [3.2.3.] 132 Minthogy erre is vonatkozhat, ne feledjük a Rembrandt műtermében is forgolódó Joachim von Sandrart figyelmeztetését, hogy nem szabad a képekről hirtelenjében ítélni: „A legjobb és legragyogóbb művek gyakran első pillantásra csalódást keltenek, amíg el nem jutunk a művész céljához és intentojához. Ezért, ahogy csőrükön és torkukon keresztül a tyúkok is teszik a vízzel, hagynunk kell a képeket, hogy lassan szivárogjanak be kedélyünkbe és értelmünkbe, és csak azután szabad róluk ítéletet is mondani." [Die bäste und herrlichste Gemälde missfallen oft anfangs den Augen / bis man den Intento und Zweck des Künstlers erreichet. darum soll man Gemälde in das Gemüte und den Verstand langsam / wie die Hüner das Wasser durch Schnabel and Schlund / hinablassen und als dann erst sein Urtheil darüber ergehen lassen.] SANDRART 2008-2012, 1. 1. 103. 133 V6. WALDENFELS 2010, 126-128. 106
