Seite 106 [106]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA kozása megszakít. Az atya jobb kézfején még a kés nyelét markoló ujjtartás nyomait látni, a nézői tekintet pedig — kényszeresen lezárva a jobb kézfejtől az elejtett kés pengeívén át a nyakszirtig kirajzolódó körívet — mintegy virtuálisan kirajzolja a két kéznek a hatékony cselekvéshez szükséges célszerű együttműködését — a mozdulatoknak azt az egészen precíz tárgykapcsolati összefüggését (erről később lásd 235ff.), amelyet már tényleg csak egy isteni beavatkozás állíthat meg a brutális ölésben. Rembrandt még arra is figyel, hogy Ábrahám pengéjének és Izsák hátrafeszített nyakának méreteit és ellentétes irányú ívelését is összehangolja egymással, hogy virtuális kereszteződésük fölidézése révén evokálja Ábrahám mozdulatainak tervszerűségét. Hogy a színen cselekvések játéka zajlik, azt épp az eszköz szerepvesztése mutatja meg: hiszen a tettet épp negativitásában — az alany, az eszköz és a tárgy szoros tárgykapcsolati algoritmusának megszakadásában, mozzanatainak kényszerű elkülönülésében mint épp ennek a konkrét cselekvésnek a meghiúsulását — realizáljuk. Meglehet, a színpadi történések reflexszerű nézői megtapasztalásának efféle minuciózus rekonstrukciója bizarrul hangzik — végtére is olyasmit próbálunk leírni a nyelv nehézkes eszközeivel, aminek épp abban van az ereje, hogy nem szorul rá ilyesmire. De talán mégsem hiábavaló, ha pontosabb magyarázatát akarjuk adni annak a különös zavarnak, amelyet a szabadesésben lévő kés látványa mégis okoz. Mert a kés nem zuhan, sokkal inkább lebeg: noha zudjuk, hogy elejtették, és most épp mozgásban van, látni mégis nyugodni látjuk. A téma ezernyi ismert ábrázolásán a gyilok a meglepett ősatya kezében szinte mindig , észrevétlen" szereplő marad — bizonyosan sehol nem kap ilyen megkülönböztetett figyelmet!26. Ahelyett, hogy maga is beletűnne a drámai ütközés 126 Két kivételt említek, de ezek is — jellemző módon — Rembrandt környezetéből valók. Az ifjúkori barát és művésztárs, Jan Lievens kicsit későbbi, 1637/38 körülre datált braunschweigi munkája [2.09] azonban nem az isteni beavatkozás pillanatára, hanem mintegy a csoda utólagos reflexiójára koncentrál: a megrendült apa és a megszeppent gyermek összeölelkezését és hálálkodó fohászát ábrázolja, az előtérben a már leölt áldozati állattal — és a földön mellette hever a véres kés. (Lievens irodalmi forrásként bizonyára Josephus Flavius terjedelmes elbeszélését is tanulmányozta, vö. GOLAHNY 2012, 185-186.) De ezt a bal sarokba telepített tárgyegyüttest — bár elkülönül a főalakoktól, és Lievens festéstechnikailag könnyű kézzel érezteti rajta a bunda tapintásának puhaságát vagy a kés markolatának csillogó fémességét — aligha mondhatnánk csendéletszerűnek. Inkább narratív staffázsról kellene beszélnünk, amennyiben mind a kos tetemén, mind a késen elsősorban az imént kiontott, tócsában álló állatvér nyomait észlelni, ez pedig inkább időbeli indexként szolgál a hálát adó Ábrahám és Izsák színpadi viselkedésének pontosabb értelmezéséhez: azt jelöli, hogy már jócskán túl vannak az isteni beavatkozás sokkján. A másik példa a szorgalmas tanítvány, Ferdinand Bol nagy méretű vászna (1646, ma Lucca, Palazzo Mansi) [2.10], amely tíz évvel Rembrandt után a mester művének itt firtatott motívumát is átveszi — de csak fél szívvel: Bol angyala fizikailag nem is érinti az ősatyát, aki inkább ijedtében, semmint erő hatására ejti el az eszközt, amely ráadásul a levegőben élével fölfelé fordul. Ez történik Rembrandt — a későbbi müncheni verzió [2.11] (vö. Cokrus III. 1989, A108, 107-112.) kompozíciójával kísérletező — 1635/36-os vörös-fekete krétavázlatán [2.12] (London, British Museum) is, amelyen azonban egy javítás során Rembrandt kifejezetten megnöveli a távolságot a bal felé hulló tőr és Ábrahám szétnyílt marka között, ami kétségkívül fokozza az ezúttal hátulról érkező angyal erőszakos beavatkozásának benyomását, de a fegyver ezzel veszít is fenyegető erejéből, Id. BuscH 2009, 142—143. Bol mindenesetre épp a tárgykapcsolat precíziója tekintetében marad el mesterétől: nála a kés olyan közel marad Ábrahám jobbjához, mintha eleve fordítva (!) tartotta volna. Közvetve ez is azt bizonyítja, hogy a tárgykapcsolatok hajszálpontos térbeli összehangolása elemi előfeltétele minden olyan ábrázolásnak, amely a cselekvés attribútumainak felmutatásán túl a néző általi lejátszhatóságát is ambicionálja. A Bol-féle Abrahdmrol \d. még SLUNTER 2015, 338-339. Lievens hasonlö tärgydramaturgiai nemtörödömsegeröl vö. GOLAHNY 2012, 185. 104
