OCR
ELBESZÉLÉS VAGY DRÁMA? A KÉRDÉS FELVETÉSE ritmusérzék (mert az világos, hogy a versek csak elemei a ritmusoknak), kezdetben a természettől fogva erre leginkább rátermettek apránként előhaladva, a rögtönzésekből megteremtették a költészetet."9! Arisztotelész nem lát elvi különbséget egyrészt a gyermek mímelő tanulása és az erre épülő költői szerepjátékok, másrészt , a képmások látása" során szerezhető tudás között. Mivel mindkettő megjelenít valamit, mindkettőnek szüksége van a megjelenített fikció elkülönítésére attól, akinek ez a megjelenítés szól: mindkettő rá van utalva azok jelenlétére, akik azt tudomásul is veszik. A mimézisen alapuló antik görög színházat t/eatron-nak, ,a látvány helyének" nevezték: ez magyarázza a színház fiktív játéktér és nézőtér szembeállításán alapuló architektonikus kialakítását is. Ennek analógiájára az antikvitás-kori mimetikus képekről is beszélhetünk úgy, mint amelyek sajátos rheatront hoznak létre, amennyiben a maguk módján meghatározott nézői szemszögeket is érvényesítenek. Azok az alapvető kérdések, amelyekkel a filmteoretikus Bordwell szerint a görög színháznak kellett először szembesülnie ( hogyan kell a történetet megjeleníteni, és ahhoz viszonyítva hol helyezkedik el a néző?" ), értelemszerűen a képalkotó művészetekre is érvényesek voltak®. A színházi előadás nézője persze mást tesz, mint a képmás nézője, amikor belemegy a mimézis játékába, amelynek során a mesterséges utánzást mint valóságot akceptálja. Gombrich arra hívja fel a figyelmet, hogy a Poétika keletkezése idején, az i. e. IV. században a naturalisztikus leképezést még csudálatos teljesítménynek tartották: vagyis a festményen elsősorban olyasféle, már ismert dolgok újrafelismerésében látták az élvezet forrását, amelyeket amúgy nehezünkre esne közvetlenül is észrevennió5. A nézőnek nemcsak a képek valósághűségét kell élveznie, de a , kidolgozásra", a , színekre" és hasonlókra is figyelnie kell: vagyis akárcsak a tragédia vagy a komédia nézője a színházban, ő is , tanul", , következtet, hogy mi micsoda" és azt, amit lát, megelőző tapasztalataihoz igazítva értelmezi. Az utánzott dolgok nem önmagukban, hanem mint megfestett dolgok tartanak számot érdeklődésünkre. Arisztotelész mármost látja az analógiát, de nem firtatja, hogy tisztán az állókép technikai keretei között miképpen volna előállítható a cselekvéseknek az a fajta jelenidejűsége, amit a voltaképpeni drámai forma konstitutív sajátjaként maga határozott meg. Nem firtatja — lévén ez újkori kérdés, és a Poétika nem modern ágazati-esztétikai traktátus. Kitér ugyan rész-aspektusok elemzésére, de Arisztotelésztől idegen a nyelvi és a képi formálás öntörvényűségére vonatkozó új keletű mediális kérdésfeltevés, illetve a médiumok eltérő kapacitásainak összehasonlítása. Amikor azt kívánja a költőtől, hogy úgy dolgozza ki a , meséket" /müthosz/, ,hogy az ember azokat a lehető legnagyobb 61 ARISZTOTELÉSZ: Poétika, 48b3—20, ARISZTOTELESZ 1997, 27. 62 BorDWELL 1996, 17. sk. 63 GomBriCH 19824, 12. Ennek extrém eseteként említi Gombrich a #rompe l'oeil-effektust, vô. GoMBRICH 1998, 88. Läsd még Jauss 1999, 175-176. Az arisztotelészi mimézis-elmélet müvészettürténeti jelentôségét méltatja NÉMETH 1991, 40. skk. 91