Page 92 [92]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA ban tisztán vonásaik szépségét, erotikus vagy más módon vonzó mivoltukat értékelte". A Politikában, ahol szintén szó esik a ,jellemfesté” Polügnétoszrél, mindenesetre van egy a mi szempontunkból fontos korlátozó megállapítása Arisztotelésznek: hogy a művészi alakok érzéki vonásai , nem lehetnek megjelenítői erkölcsi tulajdonságoknak, a formák és színek e tulajdonságoknak inkább csak jelképei, melyek a különböző hangulatok folytán a testen is megmutatkoznak. . ."? Érdemes ugyanakkor megfontolnunk, hogy a drámai mimészisz jelenidejűsége0 Arisztotelésznél nem korlátozódik a színpadi, illetve színészi megjelenítésre. A Poétika elején a költői tevékenység , két természeti okáról? szóló — több ponton is vitatott értelmű — okfejtés (4. fejezet, 1448b4-24) az utänzäsban a művészet antropológiai alapjait tárja fel: ,Az emberekkel ugyanis gyermekségüktől fogva velük született az utánzás (éppen abban különböznek a többi élőlénytől, hogy igen utánzó természetűek, és első ismereteiket is utánzás révén szerzik) és az, hogy mindnyájan örömüket lelik az utánozmányokban. Jele ennek az, ami a gyakorlatban történik. Dolgoknak, melyeket a maguk valóságában viszolyogva látunk, a lehető legpontosabban kidolgozott képmását örömest szemléljük, mint például a legocsmányabb állatok és hullák alakjait. Ennek is az az oka, hogy a tanulás nemcsak a bölcselők számára gyönyörűséges, hanem másoknak is szintazonképpen, de az utóbbiak csak kevéssé veszik ki belőle a részüket. Azért örülnek ugyanis, mikor látják a képmásokat, mert miközben szemlélik azokat, az történik, hogy tanulnak, tudniillik következtetnek, hogy mi micsoda, hogy például ez meg ez. Ha ugyanis valaki történetesen nem látott előzőleg olyat, a gyönyörűséget a képmás nem utánzat voltában okozza, hanem kidolgozása, színe vagy más efféle ok folytán. Természettől fogva meglévén tehát bennünk az utánzó hajlam, valamint a dallam- és 58 Arisztotelész azt a tanácsot adja a tragédiaszerzőknek, hogy , mivel [...] a tragédia a magunkfajtánál jobbak utánzása, a jó arcképfestőket kell utánozni. Ők is tudniillik, mikor az egyéni vonásokat adják vissza, az eredetihez hasonlatosat alkotnak, mégis szebbre festik..." ARISZTOTELÉSZ: Poétika, 54b9—10, ARISZTOTELÉSZ 1997, 65. A tragédiaszerző jól teszi, ha a tragikus jellemet eszményibbé teszi a valóságosnál. Idézi Szophoklészt, aki szerint ,ő maga olyanoknak alkotja meg az embereket, amilyennek lenniük kell, Euripidész pedig olyanoknak, amilyenek". 60b32—35, vö. ARISZTOTELÉSZ 1997, 107., ami talán csak annyit jelent, hogy dialógusaiban szabatosabban domborítja ki a karakterek döntéseinek erkölcsi motivációit, de az arcképfestővel vont analógiából nem következik, hogy a képmás esztétikai idealizálása (például bizonyos testi hibák eltüntetése) egyben erkölcsi tartalommal is bírna. Gondolhatunk arra, hogy arcképet valószínűleg csak magasabb státusú emberről készítettek, akitől inkább elvárható a nemes viselkedés — de a festői alakítás rendelkezésére álló külső jegyek (arckifejezés, gesztika, testtartás, öltözék, szimbolikus attribútumok stb.) — ábrázolt praxis híján — aligha lehetnek érdemben képesek a jellem 59 ARISZTOTELÉSZ, Politika 1340a: vö. ARISZTOTELÉSZ, Politika, ford. Szabó Miklós. Gondolat, Budapest, 1984, 322. 60 — Nincs itt terem az antik mimészisz-fogalom különféle értelmezéseinek részletezésére — de érdemes emlékeznünk arra, hogy mind Platón, mind Arisztotelész legalább kétféle értelemben használja a kifejezést: egyrészt a színészi míimelés, másrészt a figuratív utánzás értelmében. A kétféle értelem egyikük számára sem színház és festészet eltérő mediális konstitúciójából fakad, és ezért egyikőjüknél sem válik el élesen egymástól. Megítélésük attól függ, hogy milyen értéket (ontológiai státust) tulajdonítanak a művészi fikciónak. Platón mindenféle utánzást hamis illúziókeltésként utasít ki államából: erkölcsi kifogást emel a színészkedéssel szemben, miközben a képeket ontológiai okból — az ideák látszatának látszataként — utasítja el. Arisztotelész viszont a mimésziszt és az erre épülő művészeteket az emberi megismerés (tanulás és élvezet) alapvető eszközének tekinti, és nem lát elvi különbséget abban, hogy közvetlenül emberi cselekvések utánzása vagy az utánzás eredményeinek szemlélése-e a tudás forrása. 90
