Page 90 [90]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA Arisztotelész számomra releváns tételmondata így hangzik: ,,...A költő dolga nem az, hogy a megtörtént dolgokat mondja, hanem hogy olyan dolgokat, amelyek megtörténhetnek, vagyis amilyenek a valószínűség és a szükségszerűség szerint lehetségesek. A történetíró és a költő ugyanis nem abban különböznek, hogy versben vagy nem versben beszélnek, hiszen Hérodotosz művét is versekbe lehetne foglalni, és semmivel sem lenne kevésbé történeti munka versben, mint anélkül — hanem hogy az egyik megtörtént dolgokat mond el, a másik pedig olyanokat, amilyenek megtörténbeznek."9 (Az én kiemelésem — R. A.) Ezért minősíti a költészetet a filozófiához közelebb állónak Arisztotelész, mondván: , a költészet inkább az általánosat, a történetírás meg az egyedit mondja. Az általános az, hogy milyen személyekhez értelemszerűen milyen dolgok mondása vagy cselekvése illik a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint, márpedig a költészet erre törekszik, még ha utóbb neveket ad is: az egyedi pedig az, hogy Alkibiadész mit tett vagy mi történt vele."5" A költészetnek (általánosabb értelemben: a művészetnek), ha már megírt/megtörtént eseményekkel van dolga, nem ahhoz kell tartania magát, hogy ábrázolása egyszerűen megfeleljen a ténylegesen történteknek vagy a elbeszélés rögzített lefolyásának, hanem hogy rámutasson: ami történt, az miért volt lehetséges, vagy miért kellett szükségképpen bekövetkeznie. Másként fogalmazva: úgy jelenítse meg az emberek , viselkedését", aktuális tetteit és választásait (esetleg azok elmaradását) a mindenkori konkrét események láncolatában, hogy az helyzetükből, jellemükből, motivációikból, kényszereikből, illetve másokkal való interakcióikból stb. immanensen következőnek tűnjék, és így az ő sorsukként legyen átélhető. A cselekményszövés /miűthosz/ azért elsődleges Arisztotelész drámaelméletében (azért előzi meg a karakterek magában való jellemzését), mert a költő ennek révén képes ábrázolásában kiküszöbölni, illetve helyükön kezelni az ember viselkedésének esetlegességeit és az események véletleneit, vagyis ezáltal képes az emberi természet általános érvényű típustanára rámutatni"! . Ezért kell a cselekménynek rendre zártnak és feszes-logikusnak lennie — ha összetett történet esetén váratlan fordulatok is szükségesek az események végigviteléhez, azoknak úgyszintén az előzményekből következőnek és érthetőnek 49 Az idézett szöveghelyet mint Arisztotelész Platónnak Az állam harmadik könyvében (PLarónN, Politeia, 392d-394d, vö. PLATON 1984, 167.) kifejtett, a diegészisz és a mimészisz közötti különbségtételére adott kritikus válaszát szokás értelmezni. Míg az előbbi (az , utánzás nélküli egyszerű elbeszélés", 394b) esetében az elbeszélő igyekszik transzparenssé válni, addig az utóbbinál Platón azt kárhoztatja, hogy , magát akár hangban, akár taglejtésben egy más személyhez akarja hasonlóvá tenni". Adeimantosszal dialogizálva Szókratész kitiltaná államából a mimésziszt mint veszélyes fertőzést, mert úgy véli, hogy az ilyen közvetlen megjelenítés arra ösztönzi az egyszerű embert, hogy — mimetikus képességei birtokában — engedje át magát a léhaságnak, és válogatás nélkül öltsön fel , mindenféle alakot" (398a-—b, vö. PLATÓN 1984, 178.) A reflektált , elbeszélés" identitásképző, pozitív megerősítő hatásával szemben minden , drámai" utánzás identitáskrízisbe sodorhatja a befogadót — közismert, hogy Platón ugyanazért kárhoztatja a megjelenítés esztétikáját, amit Arisztotelész a legfőbb erényének tekint. Érdekes és talán jellemző is, hogy , az elbeszélő szándék és a festői ábrázolás... állandó és kölcsönös egymásra hatásáról" értekező Gombrich a Művészet és illúzió a ,görög forradalomról" szóló fejezetében nem is említi diegészisz és mimészisz e kruciális különbségét: Id. GoMBRIcH 1972, 127. passim. 50 ARISZTOTELÉSZ: Poétika, 51b, ARISZTOTELÉSZ 1997, 45. 51 _ Vö. GELLRICH 1988, 111-112. 88
