Page 81 [81]
OCR
ELBESZÉLÉS VAGY DRÁMA? A KÉRDÉS FELVETÉSE Részben osztom Ivan Nagel kritikus vélekedését, aki a kortárs elbeszéléskutatás univerzális narratíva-, illetve jelenet- (szene, scenario-) terminusaiban épp az elvontságot, vagyis Arisztotelész fundamentális drámaelméleti megkülönböztetésének kontúrtalanná válását kifogásolja. A művészettörténet-írás ma leginkább kurrensnek számító kezikönyve, a Robert S. Nelson &s Richard Shiff szerkesztette Critical Terms for Art History aktuälis cimszaväban?° Wolfgang Kemp peldäul igy fogalmaz: „a narrativa olyan kifejezési forma, amely ätalakuläsokkal foglalkozik. Költeszetükben mär az ökoriak felismerték ezt, de eredendően kvalitatív megközelítésmódjuknak köszönhetően nem az aktuális szituációbeli változás (metabolé), vagy az idő mint folyamat [...] érdekelte őket: [...] az átalakulást kizárólag a jó vagy rossz irányba való fordulásban ragadták meg. A modern esztétika neutrálisabb és leíróbb megközelítést alkalmaz. .."27 A narratológusok szívesebben beszélnek ,a múlt és a jövő közötti megkülönböztető eseményröl”, „cselekmeny-szerepekröl” vagy „aktänsokröl” mint szubjektumokról, akik maguk aktív vagy épp aktivitásukban korlátozott cselekvő részesei volnának az eseményeknek. Az átalakulás arisztotelészi , csúcsformáit" (a váratlan fordulatot, a hirtelen fölismerést vagy valamely szerencsétlenség elszenvedését) — afféle szcientista-strukturalista tenorban beszélve — inkább , formális cselekményelemekként", mintsem sorsesemenyekkent kezelik. A narratológiai konstrukciók kiegészítése egy ,kommunikatív" dimenzióval (annak hangsúlyozása, hogy , csak valaki által és valaki számára elmondott narratíva létezik"28) nem oldja meg a problémát: hiába hangsúlyozza Wolfgang Kemp a mindenkori befogadó szerepét, az ő , kiterjesztett és integratív" narratíva-fogalmában is összemosódik a különbség a hős hősiességét , tényként" igazoló epikus, illetve a sorsát nyitott, jelen idejű cselekvésként problematizáló drámai formálásmód között. Bár az Adorno-tanítvány Nagel2) a kortárs narratológia fölött gyakorolt éles ideológiakritikáját erősen túlfeszítettnek látom (és itt nincs terem részleteiben tárgyalni), a , narratíva" , illetve a , képi elbeszélés" fogalmának absztrakt kezelése csakugyan elrejt a szemünk elől számos olyan művészi megközelítést, amelyben az alkotó — mit sem törődve például a hitbuzgalmi megerősítés, a morális ítéletalkotás vagy a hatalmi legitimáció didaktikus igényeivel — elsősorban az élő történésre, a történetekben megmutatkozó összetett emberi helyzetekre, döntésekre és személyes sorsokra kíváncsi és az eseményekben rejlő olyan lehetőségek és tapasztalatok feltárásában érdekelt, amelyek Carsten-Peter Warncke a historia fogalomtörténetéről szólva azt hangsúlyozza, hogy az antikvitás óta a fogalom nem csupán ,az időbeli lefutásnak alárendelt eseményt" jelölte, hanem ,a dolgok megtörténtét magát" is. WARNCKE 1987, 246f. Történetírás és elbeszélő festészet szoros rokonságát a XVII. századi Hollandiában is vallották, például Vossius vagy Van Hoogstraten: az ő paragonéikből is rendre a festészet kerül ki győztesen, mert a dolgok ,a szem számára" meggyőzőbben prezentálhatók, mint amire a szónoki vagy a történetírói ékesszólás kepes. Vö. WESTSTEIN 2008, 197. skk. 26 V5. NELSON-SHIFF 2003, 62-75. 27 Vö. KEMP 1996p, 67. magyarul KEMP 2013, 10. (A fordítást csekély mértékben módosítottam. — R. A.) 28 Kemp 1996B, 70., illetve Kemp 2013, 13. 29 Adorno rokon szelleméről Id. Kemp 2015, 30-34. 79
