Seite 80 [80]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA csúcsára. A hőstörténetek, az ősi eredetű mitológiai és vallási elbeszélések magas presztízse — kimondva-kimondatlanul — a szaktudomány reflexióiban máig érvényesül. Elbeszélés és képalkotás e manifeszt közössége visszhangzik azután — csaknem két évezreddel az idézett antik auktorok után — a reneszánsz művészetelmélet uralkodó teorémáiban is. Gondoljunk akár költészet és festészet először Leonardo ältal pertraktält paragone-jára, akár az ut pictura poesis — Horatiusra visszavezetett, de eredeti kontextusától eltérített — maximájára: bár mindkettő immár társművészetek között teremt kapcsolatot, összevetésük továbbra is céljaik közösségén, egyszersmind eltérő mediális lehetőségeik mérlegelésén alapul! 9. Innen szinte egyenes út vezet a XVIII. századi modern , ágazati" esztétikdig: aligha véletlen, hogy mikézben Lessing Laokodnjanak (1766) is Szimonidész apodiktikus kijelentése a kiindulópontja?0, a más műveiben (például a Hamburgi dramaturgiában) aprólékosan tanulmányozott arisztotelészi drámaesztétika itt csak egészen érintőleg — a rút tárgyak festői imitációja kapcsán — kerül szóba?!. A Poétika szövege Európában csak igen későn — a cinguecento elején, az érett humanizmus idején — válik ismertté22, reneszánsz festészeti recepcióját ennek megfelelően a festészet korábban Alberti által lefektetett retorikai szemlélete határozta meg. Ebben a masszív művészetelméleti hagyományban a képek felépítésének szabályait leginkább az antik ékesszólás cicerói célrendszerének igyekeznek megfeleltetni: a képek rendre a nyilvános tanítás, a szórakoztatás és az érzelmi megindítás céljait szolgálják25. Instrumentális kezelésük narratíváik tartalmi dimenzióit nem is igazán érinti: a festők invenciója leginkább arra kell hogy irányuljon, hogy az , ismert és régi" történeteket a vizuális elrendezés és kifejezés révén juttassák , egyedi és Uj” megmutatkozdshoz”4. (Alberti épp azért tekinti a legmagasztosabb festői feladatnak az istoriát, mert a festő tudásának itt kell a leginkább a vallási, mitikus és történeti eszmék — elsősorban a hősök és szentek példaszerűségében kifejeződő — normatív igényeihez igazodnia.) Sem az ábrázolások hitelesítésének retorikai fogásai, sem az aktualizálás — az allegorikus átértelmezésektől az anakronizmusokig terjedő — technikái nem érintik az alapmítoszok, hőstörténetek, illetve a ,szent" szövegek és bennük foglalt vallási szimbólumok töretlen autoritását.?5 19 V6. RENSSELAER LEE 1940, 254fF; RosEN 2000, külônüsen 183—186.; NAGEL 2010, 30., BarrHA-Koväcs 2010, 20-28. 20 Lessing 1982, 194-195. 21 Lessing 1982, 293-294. 22 AwHkorai nyugat-európai recepciótörténethez Id. GELLRICH 1988 kiváló összefoglalóját, 163. skk. és BOLONYAI 1997, 173-174. 23 BÜTINER 2014, 96-106. 24 RENSSELAER LEE 1940, 211., illetve 254ff., SPENCER 1957 25 Ezért is mondhatja Nagel, hogy a torténeti képek festészete par excellence megbizdi mtivészet (NAGEL 2003, 5.), amennyiben a — többnyire monumentális és gyakran ciklusokba szervezett — mitológiai-bibliai, illetve históriai elbeszélések és allegóriák közszemlére tétele az adott nyilvánosságban a megbízók vallási és történelmi legitimációra való igényeit szolgálja. Ezeket a munkákat ugyanakkor a XVII. századtól egyre erőteljesebb retorikai tudatosság jellemzi, ami a festői tevékenységet is a korabeli hatalomgyakorlás rendszerének egyik terepévé teszi: a festőnek, akár a politikai vagy a hitszónoknak befogadójára kell intellektuális és érzelmi hatást gyakorolnia, eredményességének záloga pedig az, hogy ismeri a célszemélyek , természetét", és hozzájuk alkalmazkodva, szigorúan racionális és céltudatos megfontolások alapján veti be meggyőző technikáit. Vö. KIRCHNER 2004, 362—364. 78
