Oldal 70 [70]
OCR
A MŰVÉSZETTÖRTÉNET , ÚJ TÁRGYILAGOSSÁGA? nyi" képmás föltételei és idealista teorémái — holott nyilván tisztában volt hatalmas kultúrtörténeti befolyásuk jelentőségével.15" Minthogy leginkább az indulatok mimézise és az ember maga-viselésének ösztönös és tudatos összetevői foglalkoztatták, ha megmaradt volna a művészettörténeti, illetve az esztétikai interpretáció terepén, Warburg — megkockáztatom — Arisztotelész drámaesztétikájának örököseként ismert volna magára. Munkám következő fejezeteiben a hamburgi ovális előadóteremben tárgyalt Rembrandt-művekre is visszatérek még — abban a meggyőződésben, hogy noha Warburg szakitott az „esztetizälö művészettörténettel", képantropológiai kérdésfeltevésének új tartalmi hangsúlyait egy újragondolt interpretatív művészettörténet, illetve a performativitás egy új esztétikája nagyon is hasznosíthatja. Warburg normatív műfelfogásához, , szó, cselekvés és kép" drámai szintéziséhez máshonnan, nevezetesen a narratívák felől fogok közelíteni. Módszerének egyik jellegzetessége ,a formális kontextusból kiemelt alakok"!"! önmagukban való vizsgálata volt — ám ebből nem következik, hogy ne vehetnénk őket például szemügyre a cselekmény bonyolítása, illetve a képszínpadi dramaturgia szempontjából is. Végtére is minden képnek egyedi narratívája van, minden indulatnak, megfontolásnak egyedi szubjektuma és meghatározott tartalmai (tárgyai, motivációi, tétjei, kockázatai stb.) vannak. Ezeket a festő úgy formálja jelenetekké a kép színpadán, hogy akár a szenvedély kirobbanása, akár a reflexió tragikus csöndje a történet és a személyiség logikájából fakadó szükségszerűségként, de legalábbis valószínűségként mutatkozzon meg a néző szemében — nagyjából úgy, ahogy azt Arisztotelész Poétikájában a drámai formától megkövetelte. Kísérletem akkor felelhet meg a feladatban rejlő komoly kihívásnak, ha az esztétikai műértelmezés induktív módszereivel is igazolni lehet Warburg sejtéseit a Rembrandt-müvekbe foglalt „hamleti tragikum” érvényességéről. Mindamellett látnunk kell: az egyes művek dramaturgiájának elemzési szintje, amelyet a továbbiakban követni szándékozom, nem olyasmi, ami Warburg itt ismertetett megközelítéséből és argumentációjából minden további nélkül levezethető. Nemcsak azért nem, mert az általa alkalmazott tudományos apparátus eleve alkalmatlan műimmanens elemzések konzekvens végigvitelére. Meggyőződésem, hogy Rembrandt , dramaturgi észjárása" egész elbeszélő művészetében érvényesül: a vizsgálódás ezért nem alapozható pusztán az antik pátoszformulák és inverzeik fentebb ismertetett warburgi koncepciójára. Szükségünk lesz általában a cselekvések ábrázolásának valamilyen átfogó figuratív modelljére is, amelyben egy drámai konfliktus 150 , Én is Platóniában születtem, s szeretném Veled egy magas hegycsúcson figyelni az ideák köröző röptét, s ha futó hölgyünk jő, örömmel tovalebegnék vele. De én nem tudok így szárnyalni. Számomra csak az adatott, hogy hátratekintsek és a hernyóban élvezzem a pillangó kifejlését." — idézi Warburg Ghirlandaio , Nimfá"-ja kapcsán André Jolleshez írott levelét GOMBRIcH 1981, 146. A magyar fordítást Radnóti Sándortól vettem át: RADNÓTI 1990, 117-118. Vö. itt a 425. oldallal. 151 BiNG 2005, 60. 68
