Seite 47 [47]
OCR
TRAUMA, MIMÉZIS, EMLÉKEZET: ABY WARBURG PERFORMATÍV KÉPANTROPOLÓGIÁJA és a megértő-eltávolító pólusok között, ami az utókor szemlélője számára e mozgások végrehajtását, aktív végigkövetését teszi lehetővé, illetve követeli meg. Képpragmatikai értelemben így a pátoszformulák a társadalmi emlékezet szerveinek tekinthetők: az ember általuk előtörténetének elfelejtett-elfojtott ősélményeivel, illetve önismerete alakulásának történeti stádiumaival szembesül. A képek történeti evolúciójának warburgi elképzelése mármost a fóbiás reflex leküzdésében alapvetően három történeti stádiumot, illetve három — ezekhez tartozó — ideáltipikus pragmatikai modellt különböztet meg. A kultura primitív fokaira a projektív identifikáció és az inverz megtestesítés jellemző: a bálványállítás és képmágia vallásos gyakorlatában a szubjektum még nem éri el a tárgyiasítás, távolságtartás és reflexió emberhez méltó fokát. Az ilyen képek még túl , erősek": igézetük túlságosan is hatalmában tartja a vallásos (elkötelezett) szubjektumot, aki emiatt nem képes kellőképp reflektálni saját helyzetére. A másik végletet a modern civilizáció fölvilágosult embere képviseli, aki viszont olyan átracionalizált környezettel veszi körül magát, amely teljesen elrejti előle eredendő kiszolgáltatottságát: agyonesztétizált képei már nem emlékeztetik a traumatikus eredetre. A természet idegen erőinek puszta megjelölése, a súlytalanított jelekkel, továbbá a dekoratívvá és szórakoztatóvá tett művészi formákkal való amnéziás játék a modernitásban a valóság fölötti szabad rendelkezés képességének öncsaló látszatához, olyan hamis biztonságérzet kialakulásához vezet, amely még veszélyeztetettebbé teszi mind a szubjektumot, mind civilizációját. (Ennek példája az a csapda is, amelyet az újkor uralkodó művészetfogalma teremt az utókor művészettörténésze számára: a szépség és a klasszikusok áhítatából született , esztétizáló művészettörténet" mit sem akar tudni a képek veleszületett fenyegető potenciáljáról.) E két szélső érték között helyezkedik el a voltaképpeni képek, a szimbólumok, illetve a művészi formák területe: ezeket Warburg a , vallás és művészetgyakorlás közötti biológiailag szükségszerű produktumnak"65 tekinti. Az önmaga testi valójával szembeallitott képben® ugyanis az ember mímel, noha nem révül bele a hasonlóságba — és bár gondolkodik, mégsem absztrahál. A művészet képével (, Scheinbild") ott van dolgunk, ját Wolfgang Iser irodalmi antropológiájával fűzi össze. Az ősélmények mimetikus megismértlése Iser szerint az a , fantazmaszerű figuráció", ami képes megjeleníteni ,az ember középpont nélküli" mivoltát, ,aki önmaga ugyan, de nincsen »önmagänäl«, nincs »önmaga birtokäban«”. „A létezés és önmagunk birtoklása közötti leküzdhetetlen távolság", amelyet Iser antropológiája éppenséggel az irodalom felfedezésének tekint, a warburgi szimbölumfogalom konstitutív polaritására (vö. WIND 2005) rímel. Mindkét véglet — az eksztázis primitív tobzódása mint az öntudatlan létezés állapota egyfelől, a tisztán instrumentális jel- és simbólumhasználat, a kultúra elidegenedett rendelkező kezelése másfelől — egyaránt , az ember önmaga számára való jelenlétének" illúzióját sugallja: különbség köztük csak az, hogy az egyik a totális közvetlenség, a másik a totális közvetítés jegyében áll. A vágy, hogy az ember teljes mértékig , önmagánál" legyen, egyfelől föltartóztathatatlan, másfelől megvalósíthatatlan: a művészi-irodalmi színrevitel éppen arra szolgál, hogy önmagunk általi birtokolhatatlanságunkat mintegy eseményszerűen tapasztaljuk meg. Vö. ISER 2001 64 Vö. WIND 19795 WIND 2005 65 Idézi GOMBRICH 1981, 89. vö. SETTIS 1997, 50. Vö. még AGAMBEN 1999 66 BREDEKAMP 2008, 365ff. 45
