Oldal 39 [39]
OCR
REMBRANDT A NÉMET SZÁZADELŐN segesseget” megvetö és a ,fényfestészet” formalizmusät elutasité klasszicizmusäval.35 Neumann megfordítja a Burckhardt által átvett régi akadémiai kritikát, amely szerint az önfejű Rembrandtból hiányzott az antik és az itáliai grand art tisztelete és az elsajátítás készsége: ami Burckhardtnál még a véges tehetség ressentiment-jának következménye8s, az nála a klasszikus hagyománnyal való szembefordulás affirmatív művészi magatartásává alakul át. Itt tehát a szembenállásnak legalább kétféle vetülete hangsúlyozódik: egyfelől a nemzeti gyökerek fölismerése35 az antik-klasszikus hagyomány univerzalizmusával szemben; másfelől a rembrandti felfogás modernségének gondolata. „Az a véleményünk, hogy Rembrandt mindenki másnál elevenebb. [...] Annyira élő és oly erősen domborítja ki az északi és a német természet lényegét és érzésmódját, hogy szinte azt merjük mondani: Rembrandt itt modernebb a moderneknél. Kötődése a nemzet gyökereihez mélyebb és igazabb."36 Neumann tehát ily módon — akarva-akaratlan — implicit szakmai igazolást, valamiféle tudományos legitimációt szolgáltat az antiintellektuális, germán Rembrandt Langbehn-féle hagymázas víziója számára. Még 1922-ben, az időközben átdolgozott monográfia bevezetőjében is ezt olvassuk: „A Rembrandt als Erzieher nem művészettörténeti könyv. De a művészet szemlélői jól teszik, ha azt az érzést, amely benne rejlik, hagyják szavakká formálódni, és hagyják a Rembrandt-jelenséget úgy megragadni, hogy az összerejében művészetünk és életünk számára is termékennyé váljon."37 A Langbehn melletti közvetett kiállás ad Neumann ugyanitt megfogalmazott Simmel-kritikájának is erős ideologikus élt: mivel a , virtuóz dialektikus" úgymond nem ,a dolgot magát", hanem csak annak , filozófiáját" nyújtja, a lelekhaläsz manipulätorokhoz („Rattenfänger”) válik hasonlatossá. Mintha Neumann azt látná a történész feladatának, hogy a , mi" egyszerű és természetes Rembrandtunkat megóvja a róla spekuláló filozófusok csalárdságától. Warburg tisztelte Neumann tudományos teljesítményét, és bírálta Simmel elvontságát, de a , népi" és , germán" Rembrandt neumanni koncepcióját határozottan elutasította. A kutatással kapcsolatos saját pozícióját 1927 januárjában — jóval a hamburgi előadást követően — éppen egy Neumannhoz írott hosszú levélben látta szükségesnek kifejteni. A zseni-esztétika, illetve a művészi személyiség heroizáló történetének elvetése az eredet kérdését veti fel — de a rembrandti művészet Warburg szerint nem vezethető le a művész etnikai hovatartozásából. Döntőnek a közös antik hagyomány megkerülhetetlenségét és az ahhoz fűződő személyes viszony kialakításának szükségszerűségét látja: ,az antik örökséget általában úgy tekintem, mint az európai mentalitás emlékezetét (Gedáchtnisfunktion), amelynek esetében számomra éppúgy nem lehet33 Jakob Burckhardt: „Rembrandt, 6. November 1877”, vö. BURCKHARDT 1877, 109-133. 34 Vö. STÜCKELBERGER 1996, 232-249. 35 A holland Rembrandt , németségéről" vagy , germánságáról" való beszéd már magában is jól mutatja a századfordulós , nemzeti" diskurzus súlyos ideologikus terheltségét. 36 NEUMANN 1922, Bd. I. VII. 37 NEUMANN 1922, Bd. I. 30. 37
