Oldal 36 [36]
OCR
A MŰVÉSZETTÖRTÉNET , ÚJ TÁRGYILAGOSSÁGA? ványsorozatot — Warburg halála (1929) után pedig döntő részt vállalt az egész intézménynek a náci Németországból Angliába való átmenekítésében. Saxl kezdettöl fogva tudatosan törekedett arra, hogy a Nachleben der Antike Warburg által eredetileg csak az itáliai reneszánszra vonatkoztatott programját az , északi" művészetre, s ezen beliil Rembrandtra is kiterjessze. 1924-ben az Oud Hollandban publikált, már címével is — Rembrandt und Italien — új közelítést ígérő tanulmánya bevezetőjében arról beszél, hogy csak az impresszionizmus leáldozása óta — vagyis amióta Rembrandt kikerült a régi művészet iránti aktualizáló érdeklődés homlokteréből — teremtődtek meg a feltételek ahhoz, hogy szakítani lehessen az addig uralkodó felfogással, miszerint a holland festő legfőbb sajátossága az itáliai, illetve antik hagyománnyal való manifeszt szembenállásból volna levezethető. Carl Neumann , extrém antikvitás- és Itália-ellenességét" bírálva, Saxl a , fejlődéstörténeti" kontinuitásra helyezi a hangsúlyt, és kérdése inkább , a kölcsönzések értelmére" (Sinn der Entlehnungen") iranyul!®. Itt olvasható megfogalmazása — , milyen szerepet játszott az itáliai művészet a művész fejlődéstörténetének egyes fokain"? — Warburg előadásának kérdésfeltevését előlegezi meg. De Rembrandt bevonásának a művészettudományi programba a húszas évek weimari Németországában volt egy sajátos etikai-politikai üzenete is. Charlotte SchoellGlass Aby Warburg und der Antisemitismus című fontos könyvében arról ír, hogy az előadást éppenséggel elsősorban a Rembrandt nevével és népszerűségével való visszaélésre adott, részben napi, részben átfogóbb politikai válaszként kell értelmeznünk !7. Nem térhetek itt ki annak a bonyolult szellemi-kulturális összefüggésrendszernek a taglalására, amely a XIX. században a , Rembrandt" névből annyiféle — és egymásnak sokszor szélsőségesen ellentmondó — kulturális szimbólumot csinált (a , démonikus", a ,romantikus" művész, a megrendelői akarattal dacoló , független", a , szegények gyámolítója", az ,első realista", vagy az antikizáló közízléssel szembeforduló , északi", a , germán", a , nemzeti" stb. szellem képviselője, a , lélek festője", az ,első impresszionista" stb.) — mások ezt többször és különböző vonatkozásokban sokrétűen megtették már!8. A név e példátlan popularizálódása és ideologikus túlterhelése nem hagyta érintetlenül az életmű tudományos sorsának — összegyűjtésének, feldolgozásának és értékelésének — ügyét sem: gondoljunk például a századforduló idején a Wilhelm Bode berlini gyűjteményalapítása kapcsán főként attribúciós kérdések körül zajló folyamatos és heves presztízsharcokra.!9 A nagy befolyással bíró művészettörténész Bode sem volt egészen ártatlan például a Rembrandt , igazi germán" gyökereiről való beszéd szakmai legitimálásában?9. 16 Saxı 1924, 145. 17 SCHOELL-GLAss 1998 18 Csak a legfontosabbak: HEıLAND-LÜDECKE 1960; SCHELLER 1960; Bıarostocki 1972; SCHELLER 1973; BoomGAARD 1995; STÜCKELBERGER 1996; BOOMGAARD 2014 19 STÜCKELBERGER 1996, 53ff. 20 SCHOELL-GLAss 1998, 205. Vö. Wyss 2014, 72-73. 34
