Seite 25 [25]
OCR
BEVEZETÉS HELYETT Mindenesetre a Warburg-szám szerkesztésével egyidejűleg — Rembrandt-projektem új fejezeteként — nekifogtam az 1926-os hamburgi előadás részletes feldolgozásának: részben történeti és tudománytörténeti kontextualizációjának, részben saját céljaimhoz való adaptálásának. Húsz év múltán vettem csak észre, hogy Warburg az antik vizuális örökség továbbéléséről (Nacbleben der Antike) vallott elképzelése elméleti szocializációm egyik kulcstételének, Marx híres Homérosz-paradoxonának igazságára rímelt: ,a nehézség nem annak megértésében rejlik, hogy a görög művészet és az eposz bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz van kötve. A nehézség az, hogy számunkra még ma is műélvezetet nyújtanak, és bizonyos vonatkozásban mércéül és utolérhetetlen példaképül szolgálnak."2£ Annak ellenére, hogy a Grundrisse e szavaiban (1858) még a német klasszikának az a humanisztikus görögség-eszménye visszhangzott, amellyel nem sokkal később (1872) Nietzsche számol le végérvényesen, Warburg az antik pátoszformulák geneziséről és továbbéléséről kidolgozott koncepciója pedig elképzelhetetlen lett volna A rragédia születése tragikus-irracionälis gôrôgségképe nélkül, úgy tűnt számomra, hogy Marx is, Warburg is a továbbélés paradoxonát, a művészeti örökség történeti eredetének és jelenbeli elevenségének ellentmondását firtatta — persze mindegyik a maga módján. Még egy fontos szerző játszott katalizáló szerepet kettejük magáncélú összebékítésében: Walter Benjamin, korai egyetemi éveim nagy felfedezettje. Bizonyára a kései Lukács a művészetről mint az emberiség emlékezetéről szóló tézisét is összeegyeztethetőnek éreztem volna Warburg az antik hagyomány életben tartását, mint , az európai mentalitás emlékezetét" méltató szavaival — ha tudtam volna arról a Carl Neumann-nak írt 1927-es levélről, amelyben leírta őket?5. Ma úgy látom, filozófiailag több mint eklektikus tájékozódásom, a nevek és teorémák fejemben élő bizarr szinkretizmusa jól jelezte, hogy a teória már akkor is csak annyiban érdekelt, amennyiben a Rembrandt-fenoménhez való hozzáférésben segített. A hamburgi Rembrandt-előadás értékválasztása és a művészet történeti formáival szembeni felelősség tudata mindenesetre több tekintetben is összecsengett esztétikai preferenciáimmal. Nagyon felvillanyozott, ahogy Warburg a képeket vagy pátoszformulákat rendre a mindenkori befogadás aktuális jelen idejében gondolta el, mondhatni , működés közben" igyekezett megragadni őket. Rembrandtban azt értékelte leginkább, hogy volt érzéke a valódi, mélyről felfakadó emberi szenvedélyek — az indulatok, vágyak és félelmek — elevensége iránt, és megértette, hogy a művész feladata ezek éltető energiáinak fenntartása és megzabolázása; az ember történelmi viselkedésének tárgyilagos megragadása. A rembrandti művészet Warburgnál feltáruló , tragikus?" mélysége, a ,hamleti" komolyság végre igazán méltó tárgynak tűnt számomra a képi-festői forma olyan elmélyült és részletes explikációjára, amelynek mintáját a Mozart-könyvben lát24 Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, MEM 46/1., 36. 25 WARBURG 1926/2014, 70. 23
