Page 22 [22]
OCR
BEVEZETÉS HELYETT a budapesti Szépművészeti Múzeumban egy magyar kortársművészeti bommage-kiállítást!5 rendezni, az amúgy nagyon is releváns médium-tudatosság problémáját állítottam a fókuszba — mai eszemmel azért, mert e semleges témaválasztással akaratlanul is sikerült kitérnem a számomra megoldatlan posztmodern dilemma elől. E különösebb visszhang nélkül maradt kiállítás katalógusába írtam azért egy esszét, amelyben röviden szóba hoztam mind Belting tézisét, mind Bal idézőjeles névhasználatát.16 Az írás címe — "Rembrandt és korunk: ötven év után — Fülep Lajos elhíresült 1956os Rembrandt-előadását!7 idézte meg: a fülepi kérdés ugyanis, hogy , emlékként tiszteljük-e, vagy valósággal él-e köztünk-bennünk. . .úgy is mondhatnám, harcolnánk-e érte, vele, nyugtalanit-e, izgat-e”!8, nagyon désszecsengett Uj keletti hianyérzetemmel. Fiilep persze a választ még az ars una, az egységes, kizárólagos evidenciával bíró , abszolút festészet" (és a neki megfelelő autonóm szaktudomány) kontinuus történeti fejlődésének perspektívájából, egyfajta egyetemes emberi—társadalmi—nemzeti haladáseszme jegyében akarta elgondolni, ami már az ötvenes években is fölöttébb anakronisztikus gondolat lehetett, hát még az ezredvégen, a posthistoire és a tombolé relativizmus évadán. Mégis, volt mondandójának egy mozzanata, ami minden filozofikus-univerzalista pátosza és túldimenzionált retorikája ellenére 2006-ban is nagyon időszerűnek tűnt számomra: Fülep azt jelölte meg a nagy művészet elemi hivatásaként, hogy az legyen a modern eldologiasodás valamiféle egzisztenciális ellenszéruma.!9 Mégpedig nem csupán eszkatologikus-világtörténelmi távlatban tekintve, hanem a közvetlen esztétikai tapasztalatban is: az egyes művek befogadásának aktuális eseményeként, itt és most. A valódi mű erejének vagy hatalmának normatív bizonyossága sugárzott e tételből: hogy a vele való találkozás képes lehet olyan tapasztalatok kiváltására/kikényszerítésére, amelyek fölülírják a szemlélői rutinokat, megtörik az élettelen konvenciók uralmát, képesek katartikus megrendülés kiváltására. Derengeni kezdett, hogy ami a posztmodern ideologémák, nyelvjátékok, kortársi kontextualizációk között rendre elsikkad, az a rembrandti kép, illetve a benne feltáruló emberi világ spontán elevensége — részben mint a befogadás közvetlen esztétikai tapasztalata, részben mint ábrázolásprobléma, amely értelmezés és tudományos konceptualizálás után kiált. Mindez összehangzott fenomenológiai és képhermeneutikai olvasmányaimmal, és lassan megérlelte bennem a munka is, a Rembrandt-kutató nézőpontjából körülbelül annyi a relevanciája, mint Milos Forman amúgy remek Amadeus-ának lehetett volna A Mozart-opera világképe szerzője számára. 15 Rényi András (szerk.): Re:mbrandt: kortárs magyar művészek válaszolnak / Contemporary Hungarian Artists Respond, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2006. júl. 6.-okt. 8., kurátor Rényi András, Kállai Ernő AlapítványSzépművészeti Múzeum-Szasz Bt., Budapest, 2006. Utólag is köszönöm Baán Lászlónak, aki akkor lehetővé tette elképzelésem megvalósítását. 16 BELTING 2006 17 Renvı 2006A 18 Fülep Lajos, , Rembrandt és korunk", in: Fülep Lajos: Művészet és világnézet, Cikkek, tanulmányok 1920-1970, Magvető, Budapest, 1976, 591. 19 Uo., 616. 20
