Seite 35 [35]
OCR
JAPÁNSZÍNHÁZ-KÉPÜNK 1844 ÉS 1900 KÖZÖTT kínai eredetű volt, de Japänban ,elkorcsosodott”, s most egy , mandarin" úr kívánja átvenni a színház vezetését, hogy a kínai színház szépségeit tudja megmutatni a japánoknak. A cikk ebben az esetben csak részben tartalmaz valós információkat, ugyanis a hagyományos japán színházban a kagurát? leszámítva — amely az egyetlen tisztán japán eredetű műfaj — az összes színjátéktípus esetében kimutatható a külföldi, leginkább a kínai hatás. Az 1800-as évekre azonban már az összes ismert műfaj elérte végső formáját. A következő írás 1852-ből, Vahot Imre tollából származik, aki négy oldalon keresztül ír , A keleti népfajok szinivilágá"-ról, s egy bekezdést a japán színjátszásnak is szentel, mely a kínai költészettel és drc-ámával mutat rokonságot, de még sokkal elmaradottabb. Vahot látszólag már sokkal világosabban beszél a japán színjátszásról, lényeginek tűnő információkat közöl, mint például, hogy leginkább istenek és hősök történetei jelennek meg a drámáikban, míg a vígjátékokról azt állítja, főként az európai szokásokat teszik nevetség tárgyává. Röviden azt is említi, hogy nők és férfiak is szerepelnek a színpadon, mesterségük megbecsültsége azonban alacsony, s valójában egyfajta büntetésből játszanak. Az előadásokban a párbeszédes részek mellett ének és tánc is látható, s bár konkrét színjátéktípust nem említ a szerző (s ez a későbbi újságcikkekre is igaz lesz), a színpadkép-leírás alapján feltételezhető, hogy a kabukiról? ír. , Jelmezök s diszitmenyök igen pompás, szinpadi gépezetök csodálatra méltó, házak, paloták, kertek, hidak, szökőkutak természeti alakjok- és nagyságukban hozatnak szinre, s a szini változások a legnagyobb ügyességgel s gyorsasággal mennek végbe."" A színpadtechnikára és a díszletek gyors változására utaló leírás alapján kizárólag a kabuki bemutatására következtethetünk, hiszen ez az egyetlen színjátéktípus, amely a japánok által feltalált forgószínpad segítségével képes volt ilyen 8 A kagura a sintó szertartásokhoz köthető zenés-táncos áldozati szertartás. A műfajt mitológiai eredetűnek tartják, első leírása a 712-ben összeállított Kodzsikiben található, kialakulását ezáltal a 7-8. századra teszik. A kabuki 1603-ban jelent meg Kiotóban. Kialakulása Okunihoz, az izumói szentély papnőjéhez köthető, aki vallási és profán táncokat mutatott be, valamint főként nemcserén alapuló vicces o jelenetekkel szórakoztatta a korabeli közönséget. A műfaj rendkívül gyorsan népszerű lett, a női előadóknak köszönhetően azonban sok társulat tagjai prostituálódtak, így 1629-ben a sógunátus betiltotta a nők színpadi szereplését. Ezt követően a kabukiban a női szerepeket is férfi színészek, onnagaták alakították. A műfaj a Genroku időszak (1688—1704) alatt élte virágkorát, de színpada a végleges formáját a forgókkal és süllyedőkkel, melyek a gyors és látványos díszletváltást segítették elő, csak az 1700-as évek végére érte el. A kabuki látványos színpadának, dinamikus mozgásvilágának, társadalmi drámáinak és újabb kori nyelvezetének köszönhetően elsősorban a városi lakosság közkedvelt műfajává vált, s nem is veszített népszerűségéből a 19. század végéig, vagyis a nyugati színház megjelenéséig. Vahot Imre: A keleti népfajok szinvilága, Magyar Thália. Játékszini almanach 1853-ra, I. évf., 1852/1, Müller Gyula bizománya, Pest, 310. = eo + 33 +
