OCR
76 FARKAS JUDIT irá nyzatok számára is. SPIRITUÁLIS ÖKOLÓGIA A vallás, a rítusok és az ökoszisztéma, a környezet kapcsolatának vizsgálata a tudományág kialakulása, azaz a 19. század második fele óta részét képezte a kulturális antropológiai kutatásoknak. Az 1980-as évektől (tehát a megjelenésétől kezdve) a spirituális ökológia is tárgyává vált ennek az érdeklődésnek. A téma egyik kutatója, Sponsel szerint a spirituális ökológia a vallások és a természeti környezet határterületén található spirituális, emocionális, intellektuális és gyakorlati aktivitásokat vizsgálja, függetlenül attól, hogy azok ősi tradíciók vagy jelenkori jelenségek (Sponsel 20129. A kutatók célja: megismerni a környezeti kapcsolatrendszer vallási aspektusait, felismerni a , különböző vallások alapvetéseiben a környezettel való etikus kapcsolat közös nevezőjét" (Borsos 2004: 82); feltárni, miként használják az ökológiai mozgalmak a hagyományos, törzsi, népi vallást a kortárs környezeti problémák megoldására. Az antropológiai tudás, a vallásantropológiai kutatások eredményei ily módon bekerültek a klímaaktivizmusok eszköztárába, és megindult e szövegek újraolvasása. A spirituális ökológia számára releváns kutatások között tartják számon Marvin Harris és Roy Rappaport rendszerökológiai vizsgálatait. Harris az áhimszá (nem ártás) elvét vizsgálta meg az indiai szent tehén példáján. Azt állította, hogy a szarvasmarhák levágásának tilalma nem csupán - a külső szemlélők által gyakran értelmetlennek, sőt károsnak tűnő - vallási tabu következménye, hanem összetett és releváns gazdasági okai is vannak (Harris 2003). Rappaport 1967-ben a Pápua Új-Guinea-i tsembaga maringok között végzett munkája során kulturális és nem kulturális elemeket egyetlen rendszerben elemzett, és azt mutatta meg, hogy ezt a rendszert miként tartja fent egy rítus, az úgynevezett kaiko. Úgy találta, hogy ez a rítus ugyanúgy szabályozza a rendszeren belüli egyensúlyt, mint ahogyan a természeti ökoszisztémák teszik: a túlszaporodott disznók leölésével segít fenntartani a környezet megfelelő állapotát, határt szab a háborúk gyakoriságának, így nem veszélyezteti a regionális populációk létezését, összehangolja a népességet és a területarányokat, lehetővé teszi a kereskedelmet, elosztja a húsfelesleget (Rappaport 2003; összefoglalóan: Borsos 2004: 44-50; Biczö 2003: 52-69). Gerardo Reichel-Dolmatoff az 1970-es evekben a Kolumbiában, az Amazonas környékén élő tukänök erdő- és folyóhasználatát vizsgálta, azok kapcsolatát a tärsadalmi struktúrával, a mítoszokkal, rítusokkal és szimbólumokkal. A sámánoknak ebben egyfajta ,környezetmenedzseri" funkciót tulajdonított. Richard Nelson (1983) a tradicionális környezeti tudást, a vadászatot, az állatok tiszteletét, a természeti forKate Rigby kifejezetten kritikus az eredménnyel: úgy véli, hogy egy része csupán felületes és szentimentális, ezzel együtt pedig jól jövedelmező és kisajátító manifesztációja ennek a tudásnak és identitásnak. Éppen ezért kiemeli azokat az őslakos szerzőket, szereplőket, akik megtalálták és hallatják a hangjukat a saját kultúrájukról való diskurzusban, és nem utolsósorban részt vettek a humán környezettudomány létrejöttében. Lásd az amerikai Joni Adamsont és Linda Hogent vagy az ausztrál Mary Grahamet (Rigby 2017).