OCR
50 Kocsis TAMAS dályok elhárítása volt a legfontosabb feladat. A figyelem az egyénre, a gazdálkodó alanyra irányult, s az vált fő kérdéssé, hogy az egyén a tőkés termelés és piac által kínált előnyöket miként fölözze le minél teljesebben (haszonmaximalizálás) (Christensen 1989: 22-23; Pearce-Turner 1990: 10). A neoklasszikusok módszeréhez tartozott, hogy feltételezték a termelési tényezők egymástól való függetlenségét. Minden egyes tényező növelésekor az output csökkenő ütemben nő, miközben a többi termelési tényező változatlan (ceteris paribus elemzési technika). Vegytik észre, hogy ez nem mas, mint a mezőgazdasággal kapcsolatos Ricardo-féle relatív szűkösség jelenségének kiterjesztése a munka és a tőke világára. Csakhogy ez úgy is értékelhető, hogy amíg a klasszikusok nem vették észre, hogy az intenzívebb mezőgazdasági termelés (például több tőke és/vagy munka alkalmazása adott termóterületen) esetén a termőföldön áthaladó láthatatlan anyag és energiaáram megnő, addig a neoklaszszikusok ezt a hibát a tőkére és a munkára is kiterjesztették (Christensen 1989: 23). További probléma ezzel a kiterjesztéssel, hogy — amint a klasszikusok már felismerték — az ipart inkább a növekvő hozadék törvénye jellemzi, semmint a csökkenőé (Christensen 1991: 82). A különféle javak és szolgáltatások gazdasági értéke az új irányzat szerint elsősorban az egyéni döntéshozók (fogyasztók) szubjektív ízlése, preferenciái alapján alakul ki, ami szemben áll a klasszikusok nézetével, akik az értéket a felhasznált erőforrások alapján próbálták meghatározni. A neoklasszikusok a preferenciák formálódását és az erőforrásviszonyokat nem vizsgálták, azokat egyszerűen adottnak tekintették (Christensen 1989: 23). A társadalom egésze így egyéni cselekvők közötti ügyletek (tranzakciók) puszta aggregátumává vált, minden különösebb visszacsatolás nélkül az egyénre (uo. 269. Az elmélet szerint a termékek és a szolgáltatások értéke nem egyszerűen az egyéni preferenciák alapján alakul ki, hanem az érték meghatározásakor kifejezetten ezekből kell kiindulni (normatív jelleg). Minthogy nincs mód a jövő generációk preferenciáinak feltárására, a jelen generációk piacon megjelenő szubjektív ítéletére vagyunk utalva az erőforrások és a természeti környezet használatát illetően is. Szerintük semmiféle olyan belső törvényszerűség nem fakad a környezeti vagy a társadalmi rendszerekből, amelynek befolyásolnia kellene az erőforrás-értékelést és az erőforrás-használatot. A piaci hibák, persze, érvet szolgáltatnak a közösségi (állam) beavatkozás mellett, bár ez meglehetősen idegen a fenti módon kialakított elméleti keretektől (Christensen 1989: 27; v6. Pearce—Turner 1990: 11). A neoklasszikus közgazdaságtan bölcsője az úgynevezett marginális forradalom. Ennek keretében Menger (1871) jól veszi észre a nyersanyagok és a köztes Célkész) termékek szerepét a javak előállításában. Szintén világosan felismeri az inputok közötti rögzített arányokat. Csakhogy az árak szerepét vizsgáló elméletében mégis az inputok tetszőleges helyettesíthetőségét kénytelen feltételezni, hogy valamely konkrét tényező meglétének vagy hiányának hatását értékelje (Christensen 1989: 24). Jevons (1871) tőkeelméletében felszámolta a rögzült tőke Cixed capital) és a körforgásban lévő tőke (circulating capital) közötti különbAye séget. Szerinte a rögzült tőke a körforgásban lévő tőke tartósabb változata, s