Oldal 90 [90]
OCR
IVÁNYI BENCE válhat a pillanat tört része alatt, hanem egy világot is fölállítottak egyszersmind, ahol a dolgok inherens poétikája organikus rendszerré szerveződik, méghozzá olyan rendszerré, amelyben teatrálisan inkarnálódik a Claudel-dráma el-nemrejtett igazsága. Az animációs színház logikája mentén Violaine színpadi alakja az előadás felénél megkettőződik: onnantól, hogy testét teljesen fölemészti a lepra, Homonnai Katalin és a narancspiros , apáca" közösen manifesztálják őt. Amaral azt írja erről a jelenségről, hogy amennyiben a tárgy, amelyet animálnak és a színész-mozgató, aki animál, egy időben látható a színen, a néző szemében inkább a tárgy fogja hordozni a szerepalak színészi prezenciáját, így a mozgató jelenléte semlegessé válik, amolyan fél- vagy kvázi-jelenlétté csupaszul." Ennek értelmében tehát a haldoklási jelenetben, mikor Homonnai bábozik a köpenyfigurával, elsődlegesen a műanyag testesíti meg Violaine-t, míg ő amolyan kísértetszerű fél-létezővé redukálódik mögötte. Erre az is ráerősít, hogy amikor a többi szereplő Violaine-hez beszél, következetesen a köpeny, nem pedig a mozgató felé fordítják tekintetüket. A színpadi alak megkettőzésének ezen gesztusa lépteti működésbe az előadás jelölőinek költői összjátékát. Először is, annak köszönhetően, hogy a színésznő jelenléte behúzódik a tárgy mögé, közben viszont mégis látjuk, ahogy hangot, lélegzetet, életet kölcsönöz a halott anyagnak, a maga áttetszőbbé, távolibbá lett présence-ában is úgy tűnik föl, mintha Violaine lelkének, transzcendens esszenciájának egyfajta köztes, egyszerre anyagi és szellemi természetű inkarnációja volna. A narancspiros köpeny viszont így egyértelműen a lány testeként, puszta immanens bioszaként kereteződik. Ez a distinkció azáltal lesz igazán evidenssé, hogy Violaine halálakor Homonnai elhagyja a termet, a köpeny pedig ottmarad a székeken, és az utolsó, temetési jelenetben azt terítik végig a talajon Anne, Pierre, Jacgues, valamint a Fekete Ruhás Alak lábánál, hogy Violaine sírjának helyét kijelöljék a térben. A prezentäciö-reprezentäciö sajätságos logikájában úgy is értelmezhető ez, hogy a test már eleve halott matéria és üres tok (értsd: akcidencia), ami viszont egy ember életét valóban konstituálja, ami benne valóban lényeges, az ama láthatatlan mozgatóerő, amit a régiek még mertek úgy nevezni: a lélek (értsd: szubsztancia). Violaine szerepalakjának kettős létmódja azonban ilyetén formán szimpla közhely volna. Ami valóban egy önmagát konstans játékban tartó, autonóm művilágot hív létre, az a tárgyak, a színpadi alakok, illetve a dramatikus figurák poétikus egymásra értődése, metaforikus és metonimikus egymásra vonatkozódása. A színek jelentősége e rendszer működtetésében központi. A narancspiros egyrészt jelenti a leprát és a test romlandóságát, ugyanakkor a bűnt is. Pierre % Amaral: Teatro de Animaçäo, 22. .88 +
