Oldal 80 [80]
OCR
IVÁNYI BENCE Ez hát az oka annak, hogy a futószalag-színjátszás elleni lázadás művészetfilozófiai vetületein túl nagyon markáns közéleti dimenzióval is rendelkezik. Ez már az avantgárd kezdetekor is így volt, és tekintve, hogy azóta sem sikerült száműzni a mimikrit a mainstream színházi kultúrából, a mai napig ugyanígy van. Ergo, mindaz a manőver, amelyet manapság csak , újrateatralizálás" néven emleget a színháztudomány — azaz a rítushoz és a mítoszhoz való visszatérés, az ókor és a középkor színházi hagyományainak fölelevenítése, a keleti színjátszás filozófiájának és stilisztikájának fölfedezése és adaptálása — az avantgárd alkotók részéről nemcsak arra irányult, hogy új formai lehetőségekkel gazdagítsák a színházi kultúrát és így mozgósítsák a kreatív teremtő — és hangsúlyozottan: nem termelő! — erőket, hanem arra is, hogy ezáltal ,[a]z összetettseg es az igazság visszanyerése a színház számára" lehetségessé váljék." Vagyis nemcsak az a cél vezérelte őket, hogy kijelöljék a teatralitás helyét a többi művészeti ághoz, kivált a frissen megszülető filmhez képest, hanem az a kifejezetten politikus és kifejezetten erkölcsi program is, amely a színház kultikus, közösségi és praktikus funkcióinak visszanyerésére törekedett. Ez a program az, melynek jegyében le kívánták dönteni a fogyasztói életrend profán rítusai által a művészet és az élet közé fölhúzott falakat," és ez az, aminek jegyében végül még Pilinszky is arra jutott, hogy nem csupán új színházra, hanem egyben új életformára is szükség van ahhoz, hogy visszanyerjük a színházi jelenlétet.? Sajnos azonban hiába is telt el ötven, hetven vagy akár száz esztendő azóta, lényegileg nem sokat változott a helyzet. Pilinszky elképzelései nem tudtak széles körben elterjedni és beépülni a színházi szokásrendbe, mivel ha beépülnek, fenekestül forgatják föl az egész intézményi struktúrát. Ez viszont láthatóan nem történt meg. Ahogy a profitorientált, piaci célkitűzések mentén szerveződő viselkedési mintáknak se sikerült gátat szabni még, se az életben, se a művészetekben. Ma is a fogyasztás és a termelés logikája az, ami hétköznapjainkat, így kulturális intézményeink működését és saját nézői működésünket is alapjaiban meghatározza. A gép forog, az alkotó pihen. Tömegével okádják ki a színházak a Shakespeare-, Csehov- és Ibsen-formájúra fazonírozott, érdektelen vacakságokat. Igény pedig, úgy látszik, nemigen támad arra, hogy a jövőben ez esetleg teljesen másképp legyen. Ma sincs hát könnyű helyzetben az, aki dacolni szeretne a mimikri-színház, illetve a tömeggyártott előadások hegemóniájával, és dekoratív kis teatrális semmiségek helyett valami érvényeset és igazat kívánna létrehozni. Szerencsére azonban, ha csak szórványosan is, de minden évtizedben 79 Lehmann: Posztdramatikus színház, 55. #0 Uo., 53-54. 81 Uo., 54. §2 Pilinszky: Beszélgetések, 65. + 78 +
