Oldal 74 [74]
OCR
IVÁNYI BENCE tapasztalhatónak lenni: elvész belőle az mozgalmasság, ami a maga világába ránthatná a befogadót. Ha a színészi alakítást az X-ben megjelenő Y-ból csupán X-szé redukáljuk, aki az elvárható mértékben hasonlít Y-ra, lehet, hogy pénzügyileg jól járunk, de közben X színjátszása megszűnik játszásnak, azaz megszűnik művészetnek lenni. A mű világa magára zárul, a színpad szuverén, világunktól független önálló realitása összeomlik. Nem lesz többé, ahová beléphetnénk a tekintetünkkel. Csupán egy színészt fogunk látni a maga személyének realitásában, aki éppen a munkáját végzi. Konstatáljuk, hogy színházban vagyunk. Talán még elismerően biccentünk is néha. Aztán tapsolunk. Aztán lemegy a függöny. És nem történik az égvilágon semmi. Holott Pilinszky szerint ,a színész szerepe az, hogy a befogadót egy olyan nézőpont felé vezesse, ahonnét nem csupán megfigyelheti az örök és mozdulatlan drámát - a szó platóni értelmében vett Ideát — hanem részt is vehet benne".? Ez viszont mimikri által, illusztratív színjátszással annak camouflage jellegéből adódóan nem lehetséges, mivel az ilyen színjátszás legföljebb arra alkalmas, hogy önmaga technikai megcsinältsägät prezentälja. Hiänyzik belöle ugyanis az a mindennél fontosabb tényező, ami egyáltalában műalkotássá teszi a műalkotást: az igazság működésbe lépése. A dolgok mélyén meglelt evidencia magasba emelésének, fény felé tartásának mozdulata. Az illusztráció annak kockázatát, hogy az ideák világával viszonyt létesítsen, nem vállalja ugyanis. Ábrázolni ábrázol, de közölni nem közöl. Tükrözni tükröz ugyan, de közvetíteni nem közvetít. Persze, sok-sok kedves és hasznos és értékes dolognak birtokában van: technikának, szaktudásnak, arányérzéknek. Csak éppen a legfontosabb hiányzik belőle: nincs meg benne a lét lényegisége. Ügyesnek lehet ügyes, de szépnek sose lesz szép. Mindezek fényében úgy gondolom, Pilinszky János színházesztétikájának relevanciáját nem abban kell keresnünk, hogy , meglepő egyértelműséggel és magabiztossággal leszámol a mimesis színházával, és a nonpszichologikus úton indul el”. Egyrészt azért nem, mert színházeszménye, bármennyire szakít is a különféle realista színpadi hagyományokkal, valójában nem képes arra, hogy maradéktalanul kiküszöbölje a mimézist, amit ezúttal értsünk a szó lehető legtágabb jelentésében, azaz nemcsak mint , a dolgok, a valóságos személyek és cselekedeteik utánzását", "" hanem mint azon ideák utánzását is, amelyek a dolgok formáját megelőlegezik." S hogy ezt miért nem lehet meghaladni? Nos, azért nem, mert nem tudunk elősorolni egyetlen olyan, ember által létrehozott létezőt 62 Sepsi: Pilinszky János, 63-64. 63 Visky András: Végre beszél. Újabb megfontolások az autista dramaturgiáról, in uő: Mire való a színház? Útban a theatrum theologicum felé, Budapest, KRE-LHarmattan, 2020, 46—47. 64 Hartmann: Esztétika, 64-65. $ Uo. 65. + 72e
